A húszgyerekes iskolatáska
Lóri ébren volt, amikor szólt az ébresztőóra, de hagyta csörögni. Anya viharzott be. Jobb kezével a vekkert csapta le, bal kezével Lóriról rántotta le a takarót.
– Ébresztő, fél hét múlt! Elkésel az… Hol vagy? Már megint? – csóválta a fejét.
A lepedő egyik redőjében bukkant rá Lórira, és a kisujján keresztül visszafújta az eredeti méretére.
Reggelinél Lóri kipiszkálta a mazsolát a túrós palacsintából. Négy ráncos szemecske sorakozott a tányéron. Pont ennyi napot kell iskolába menni az első héten. Milyen utálatos szám ez a négyes! Pedig a mazsolát szereti. Sorban bekapkodta mindet, mintha attól hamarabb eljönne a hétvége, de csak az étvágya ment el.
– Megint kezdesz összemenni – méregette anya, mikor elvette előle a szinte érintetlen tányért.
– Méghogy én! – tiltakozott Lóri, és húzta is a cipőjét, nehogy anya meglássa, hogy elpirult. Mire azonban leért a lépcsőn, már a bejárati ajtót sem tudta kilökni.
– Biztos, hogy ne tegyük el a pumpát? – kérdezte anya, miután ismét életet lehelt az összezsugorodott Lóriba. Csak egy megvető pillantás és némi kiszökő levegő érkezett válaszul.
Mire elérték a Zsugorka utcát, sorra tűntek fel körülöttük az iskolába igyekvő gyerekek. Lóri a táskáját egyre nehezebbnek, saját magát egyre kisebbnek érezte. Mégsem engedte, hogy anya bekísérje.
– Minden rendben lesz! – nyomkodta meg anya ellenőrzésképp a Zsugorka utcai Általános Iskola kapujában, persze ölelésnek álcázva a mozdulatot.
Lóri elsőként érkezett meg az osztályterembe. Leült a tanári asztal előtt álló padba, és egyesével hegyezni kezdte az amúgy is tűhegyes ceruzáit. Ha jön valaki, fel sem fog nézni – határozta el. De kifaragta az összes ceruzát, és még mindig nem jött senki. Hát nekiállt újra. Senki. Mikor harmadszorra kezdte elölről a műveletet, halk böffenés hallatszott.
– Hü-hü-hü-hü, hü-hümm-hümm-hümm! – tátogatta haragosan a fedelét a hegyezője. Lóriból meglepetésében egy egész léggömbnyi levegő szaladt ki.
– Azt mondja, hogy tele van, és szeretné, ha kiürítenéd. Persze nem ilyen kedvesen… – suttogta félénken a piros ceruza. – Engem pedig ne farigcsálj tovább, kérlek! Csiklandoz, és szerintem kisebb is lettem.
– Tegyél le a földre! – bátorodott fel az iskolatáska is. – Húzza a nyakamat az akasztó.
Lóri megtapogatta a fejét. Kisebb volt ugyan, de még elég levegő volt benne, nem azzal volt a baj. Ekkor gyors egymásutánban becsengettek, belépett Gabi bácsi, és kizúdultak a füzetek a padból:
– Nem látunk semmit! – elégedetlenkedtek.
Gabi bácsi furcsállta ugyan, hogy a füzeteit szedegető kisfiún kívül senki nem jött iskolába mindjárt az első napon, de nem volt ideje ezzel törődni. Biztosan valami vírus – gondolta, aztán rohant az egy főből álló 1. b osztállyal az évnyitóra. A Himnusz közepén toppantak be a tornaterembe. Gabi bácsi meg mert volna esküdni, hogy az igazgatónő őket nézi, s hogy a kórus hangosabban énekli a Ha küzd ellenséggel sort – mintha kifejezetten nekik szánná. A szíve összement egy méretet.
– Hol lehetnek a többiek? – kérdezte egyetlen tanítványától a terembe visszatérve.
– Biztosan berezeltek – vont vállat Lóri, és gyorsan levette a tornacipőt a lábáról, ami hirtelen iszonyatosan szorítani kezdte. A cipő mintha jólesően felsóhajtott volna, de – Lóri legnagyobb megkönnyebbülésére – nem szólt egy szót sem.
– És te… Jaj, még meg sem kérdeztem a nevedet! – sápadt el Gabi bácsi. A szíve tovább zsugorodott.
– Lóri vagyok, és… psssz… – felelte Lóri határozottan, de a mondat végére ereszteni kezdett.
A radírja jobbra-balra gurulni kezdett a padon. Bizonyára düledezett a nevetéstől, és a térdét is csapkodta volna, ha lett volna neki.
– Mintha ő nem lenne berezelve! – rötyögött. – Mikor olyan fehér, mint a fal. Mint a tanító bácsi.
– Mint te! – vágott vissza Lóri, mire a radír végre elhallgatott.
– Tessék? – kérdezte Gabi bácsi, aki éppen a táblára írta fel kettejük nevét.
GABI LORI
– De hiszen a Lóri hosszú ó! – ugrott elő harciasan a vonalzó a tolltartóból.
Gabi bácsi szíve már akkora volt csak, mint egy porszem.
– Psssz… – kezdte rá megint Lóri. Neki esze ágában sem volt kijavítani a tanító bácsit, hiszen olvasni sem tudott még. De hogyan magyarázhatta volna el, hogy nem ő, hanem a vonalzója kiabált be?
– Ne pisszegj, tényleg hosszú ó! – erősködött a vonalzó.
– Igazad van, elírtam. Bocsánat! – tette ki gyorsan Gabi bácsi az ékezetet. – Köszönöm, hogy szóltál! – fordult Lórihoz, s a szíve duzzadni kezdett.
– Mesélsz magadról valamit? – kérdezte a tanári asztal szélére ülve, majdnem rá a koszos táblatörlő szivacsra.
Ám Lóri hallgatott, nehogy még több levegő szökjön ki a száján.
– Nekem is ez az első napom az iskolában. Legalábbis tanárként – vette át a kezdeményezést a tanító bácsi, aztán megint hallgattak.
A falióra ketyegett. Lóri és Gabi bácsi szíve is egyre laposabb lett.
– Hü-hümm-hümm-hü-hü-hü-hü-hümm-hümm? – kérdezte a hegyező, de hogy mit, azt nem lehetett érteni, mert még mindig csurig volt ceruzaforgáccsal.
Gabi bácsi szórakozottan felkapta az apró írószert, és kiürítette a tartalmát a szemetesbe.
– De régen te is ide jártál? A Zsugorkába? – kérdezte megkönnyebbülve a hegyező a tenyerében, s mintha mi sem lenne természetesebb, leugrott, kisfiúvá változott, majd leült az egyik padba.
– Psssz… – Lórinak tátva maradt a szája. Gabi bácsi sem volt kevésbé meglepve, de kezdte érteni, mi történik. Finoman feltolta Lóri állát, és válaszolt:
– Igen, én is zsugorkás voltam. Nem is volt az annyira régen. Sok akkori tanár még mindig itt tanít, az igazgató néni is.
– Az kemény! – hallatszott az iskolatáska mélyéről. Lóri döbbenten vette ki belőle a sajtos szendvicsét.
– És mit ettél ma reggelire? – kérdezte a ficergő tízórai.
– Nem volt időm reggelizni, mert elaludtam – vallotta be Gabi bácsi, és már nem is volt olyan palacsintalapos a szíve.
– Elaludtál? – hitetlenkedett a kisfiú, aki pont a szendvics helyén ücsörgött a padon. – De hát azt nem szabad!
– Attól még sajnos bárkivel előfordulhat.
– És akkor futva jöttél? – kérdezte egy kislány, akinek pont olyan minta volt a pólóján, mint Lóri egyik füzetén.
– Bizony! Rohantam. És még a táskámat is otthon hagytam – mosolygott Gabi bácsi, mert eddigre végképp megfejtette a beszélő tárgyak rejtélyét.
– Micsoda rémálom! – akasztotta le magát egy legalább harmadikosnak kinéző fiú az iskolatáska helyéről.
– Én is kérdezhetek valamit? – szólalt meg halkan a piros ceruza, továbbra is piros ceruzaként. – A Gabi nem női név?
– A Gábort is így becézik, nem csak a Gabriellát – mondta Gabi bácsi, és érezte, hogy a szíve ismét a régi.
– Én meg azt hittem, álruhában vagy, merthogy minden tanító néni, hát… tudod… néni – zavarodott bele mondatába a piros ceruza.
Gabi bácsi erre már hangosan nevetett. A szíve alig fért el a mellkasában.
– Léteznek tanító bácsik is, mint látod – magyarázta az időközben piros ruhás kislánnyá változott ceruzának. – De abban igazad van, hogy sokkal kevesebben vagyunk. Annyira, hogy itt, a Zsugorkában az összes tanári mosdó női.
Csend támadt. Csak a tornacipő nyikkant egyet halkan. Aztán Gabi bácsiból kitört a hahota. Olyan jóízűen gurgulázott, hogy mindenkire átragadt. Sorra visszaváltozott a vonalzó, a tornacipő, a radír, a füzetek, az összes iskolai holmi. Lórinak eszébe jutott a reggel. A sok gyerek, aki mellett elsétált. A nehéz táska.
– Ti vagytok a többiek? – döbbent rá, s ismét megtelt levegővel. Végre együtt kacagott a huszonegy igazi kisgyerekből álló 1. b osztály.
– Gabika, azért ezt mégsem lehet, hogy elkésel az évnyitóról! – rontott be feldúlva az igazgatónő. – És különben is, hol voltak a… Gyerekek! Hát megvagytok? – nézett körbe meglepetten. – És Gabi bácsi?
– Kiment a mosdóba – mondta gyorsan Lóri, és igyekezett nem nézni a tanári asztalra, ahol most kettő szivacs hevert az eddigi egy helyett.
– A nőibe, mert csak az van – kelt segítségére a nagydarab táskafiú.
– Milyen kellemetlen! Máris megyek és intézkedem – kapott a fejéhez az igazgatónő, és izgalmában észre sem vette, hogy a keze hatalmas kulcscsomóvá változott.
Az 1. b-ben pedig nem szólt neki senki. Bárkivel előfordulhat ilyesmi.
