A legnagyobb kincs
Csendes, őszi reggel volt. Az első falevelek lehullottak már a fákról, de a nap sugarai még vidáman sütöttek az erdő lakóira. A levegő hűvösebb volt, de az óvodából iskolába készülő állatkölykök, fiókák szívét a várakozás öröme töltötte el.
Valaki lassan ballagott az erdei iskolába, mások poroszkáltak, kullogtak, cammogtak, egyesek csak bóklásztak, bandukoltak. Elsőként Bori, a kismackó érkezett, és máris mosolyogni kezdett, amikor mancsára repült régi barátja, Pöttöm, a különleges csíkos katica, akivel még az óvodából ismerték meg egymást. Pöttöm azonnal mesélni kezdett a nyári élményeiről, hiszen egy Balaton melletti pipacsmezőn töltötte ezt a meleg évszakot.
Megérkezett Viktor, a vakond is. Viktor nem látta őket, de már messziről felismerte Bori mély hangját és Pöttöm jóízű kacagását. Hogy is látta volna őket? Hiszen mindenki tudta, hogy Viktor világa kicsit más: az örök sötétségben él, nem jó a látása, de ez őt csöppet sem zavarta. Senki nem figyelt olyan élesen a hangokra, mint Viktor.
Néhány perc elteltével megjelent Marcsi mókus is, aki már az óvodában is szeretettel gondoskodott mindenkiről. Most éppen mogyorót osztogatott.
Csatlakozott a mindig szorgalmas feketerigó és Csongi csiga is, aki ugyan lassabb volt a többieknél, de ő volt mindenben a legpontosabb.
Csongi után befutott a csínytevéseiről híres Zsike is. Zsike nyuszi imádott vicces történeteket mesélni, de nem hallotta, miről beszélnek éppen az osztálytársai. Hogy is hallotta volna? Tíz testvére közül ő volt az egyetlen, aki siketként született. De senki nem tudott olyan jól szájról olvasni, mint Zsike, senki nem volt olyan bátor a kölykök közül, mint ő.
Szinte észrevétlenül gurult be az erdei iskola udvarára Samu, a kis sündisznókölyök. Keresett magának a sarokban egy helyet, ott összegömbölyödött, kis füleit, orrát és gombszemeit mutatta csak. Bezárkózva érezte magát a legnagyobb biztonságban.
Egyre nagyobb lett a hangzavar. Sokan nevettek, néhányan hahotáztak, egyesek csak kuncogtak, de mindenkinek fülig ért a szája, hiszen örültek, hogy a hosszú nyári szünet után újra találkozhattak régi ovis barátaikkal. Megérkezett Bagoly Bandi tanító bácsi is.
– Mind itt vagytok? – kérdezte Bandi bácsi. – Kezdjük is a tanulást! Nehéz, de izgalmas feladatot adok nektek.
– Rendezzünk ugróversenyt! – javasolta Zsike nyuszi.
– Lássuk, ki fütyül a legszebben! – próbálkozott a feketerigó.
– Fogadjunk, hogy én gyűjtöm össze leggyorsabban az összes mogyorót a bokor alól! – hencegett Marcsi mókus.
Egyre többen kiabáltak, óbégattak, ordítottak, néhányan visítottak, mások bőgtek vagy üvöltöttek, de Bandi bácsi nyugodt maradt. Felemelte szárnyát, csendre intette kis tanítványait:
– Sok-sok esztendeje vagyok már tanító bácsi. Évekkel ezelőtt a régi tanítványaimmal, akik ugyanolyan gyerekek voltak, mint ti most, csodálatos kincset rejtettünk el az erdőben… Mindenki izgatott lett, néhányan sugdolózni, duruzsolni kezdtek, mások sutyorogtak vagy motyogtak, egyesek pedig csak mormoltak, suttogtak valamit.
– A ragyogó kincs, amit meg kell keresnetek, egy gyönyörű makk.
Óriási ricsaj vette kezdetét, hiszen minden nebuló elsőként akarta felfedezni a titkos kincset.
– Állj! – szakította félbe kis tanítványait Bandi bácsi. – Van egy fontos szabály. A kincset együtt kell megtalálnotok, nem keresgélhettek külön! Induljatok el közösen, figyeljetek egymásra, ne veszítsétek szem elől egyetlen társatokat sem!
– Siessünk! Én már alig várom, hogy megtaláljam azt a makkot – lelkendezett Zsike nyuszi.
– De merre induljunk, Bandi bácsi?
– Legyetek türelmesek és lassítsatok! Az erdő területén bárhol kutathattok, figyeljétek a természet hangjait! – ajánlotta Bandi bácsi.
A gyerekek vidáman kezdték meg a kincskeresést, sétáltak a mohos árok felett és a szomorúfűzbokrok között. A csipkebokrok után a folyó csobogásának irányába indultak tovább, ahol aztán tanácstalanul megtorpantak:
– Szerintem helyben vagyunk – mondta Zsike nyuszi. – Bandi bácsi csalafinta volt, biztosan a folyó fenekére dugta el a makkot. Én nem tudok úszni. Hogyan hozzuk fel a víz mélyéről a kincset?
– Ne féljetek, amíg engem láttok – állt elő Bori, a kismackó, majd azzal a lendülettel el is tűnt a sodró folyó tarajos hullámai között.
A többiek némán álltak, várakoztak, még lélegzetet sem vettek, úgy várták, hogy Bori visszatérjen a partra. Néhány perc elteltével a barna macilány azonban szomorú szemekkel bámult rájuk, a kincs nem volt a víz mélyén.
– Akkor kússzunk tovább a denevérek barlangjához! – javasolta Csongi, a csiga. Mindenki egyetértett, csak Samu, a süni nem szólt semmit. Csendben követte a barátait. Átkeltek az erdei pajzsikák között, megkerülték a zöldellő mirtuszokat, elhaladtak a csendes bükkfák mellett, mire a sötét barlang bejáratához értek.
– Most végünk van – mondta elkeseredetten Marcsi mókus. – Én félek a sötétben, nem megyek be a barlangba!
– Pedig meggyőződésem, hogy Bandi bácsi itt rejtette el a kincset a sötétben – mondta Robi, a feketerigó.
– Nem félek a sötétben, az én érzékszerveim ott működnek igazán. Rám bízzátok a feladatot? – kérdezte Viktor, a vakond.
A többiek teljes meggyőződéssel érveltek amellett, hogy ha a makk a sötét barlangban van, akkor azt csak Viktor találhatja meg. Néhány perc elteltével azonban Viktor szomorúan tért vissza.
– A kincset nem itt rejtették el, bizonyosan nincs a barlangban.
– Akkor most lassuljunk le egy kicsit, és kezdjünk el higgadtan gondolkozni! – javasolta bölcsen Csongi csiga.
– Úgy van – vágta rá Marcsi, a gondoskodó mókus. – Éhes gyomorral nem megyünk semmire, én mindenkinek hoztam kis rágcsálnivalót.
Marcsi mogyorót osztott, majd tanakodni kezdtek, merre kutassanak tovább. Hová rejtette el Bandi bácsi a pompás makkot? A lakoma után Robi, a feketerigó és Pöttöm, a különleges, csíkos katica felemelkedtek a lombok fölé, hogy a levegőben szárnyalva felülnézetből is láthassák az erdőt. Láthatták a patak vizében tükröződő felhőket, a barlang tetején napozó gyíkokat, az erdő melletti szántóföldeket, de a kincset sajnos nem lelték meg.
– Megvan! A tölgyfák közé rejtette Bandi bácsi a makkot – mondta Zsike nyuszi. – Gyerünk, keressük meg a tölgyfákat!
Izgatottan folytatták útjukat.
– Én siket vagyok, nem hallom a természet hangjait, de érzem, hogy jó helyen járunk – közölte Zsike, miután megálltak.
Amint ezt kimondta, Pöttöm, a csíkos katica rászállt az egyik fa levelére és megállapította a tényeket:
– Ezek nem tölgyfák, hanem nyírfák. A nyírfa levelei apróbbak és szív alakúak, látjátok? A tölgy levele nagyobb, sötétebb, mélyen bemetszett, mint egy kis kehely. Még tovább kell mennünk!
Mentek árkon-bokron át, a mohás sziklák árnyékában, amikor megálltak a tölgyeseknél. Egy pillanatra szóhoz sem jutottak az ámulattól, olyan szépnek látták az erdőt, ahol éltek. Samu, a süni szólalt meg először, ami azért volt furcsa, mert szinte soha nem beszélt:
– A makk, amit Bandi bácsi elrejtett, időközben gyökeret eresztett, és hatalmas tölgyfává fejlődött. Bármelyik fa lehet ezek közül.
Ekkor megérkezett Bandi bácsi is, és elégedetten nézte kis tanítványait.
– Büszke vagyok rátok, megtaláltátok a kincset. Hiszen a kincs, amit kerestetek, maga a fa. Néhányan élőhelyet találtok benne, hiszen itt van a fészketek, az odú, ahová behúzódhattok. Valakinek táplálékot, másoknak árnyékot ad egy forró, nyári napon. A legnagyobb kincs, amit kaptunk az őseinktől.
– Ki kapja a jutalmat? – kérdezték egyszerre a tanulók.
– Közösen találtátok meg a kincset. Egyik társatok a vízben, másik a sötétben, valaki a levegőben bizonyította rátermettségét. Valaki ételt osztott, a másik bölcsen megnyugtatta a többieket, és volt olyan, aki jó ötletekkel segítette a kutatást. Mindannyiótokra szükség volt.
A gyerekek másnap már szélsebesen szaladtak az iskolába. Valaki kocogott, egyesek vágtattak, mások rohantak, hiszen egy újabb izgalmas feladat várt rájuk ma is, amit ki nem hagytak volna a világ legnagyobb kincséért sem.
