Barni kék csodasálja
– Apa?
– Még nem alszol?
– Nem tudok elaludni…
Barnus szomorúan ült fel az ágyban. Nagyfiú volt már, nemrég lett hét, sok hónapja nem igényelt altatást, hogy apa ott legyen mellette. De ez az este egészen más volt, mint a többi. Mert reggeltől Barnusból végérvényesen iskolás lesz.
– Aludnod kellene, tudod, holnap nagy napod lesz… – tette le a könyvet a kezéből apa.
– Épp ez a baj, apa. Nem akarok iskolás lenni. Óvodás akarok maradni.
Ahogy telt a nyár, Barnust egyre jobban elszomorította, hogy az óvoda véget ért. Hogy ott kell hagynia valami olyasmiért, amiről amúgy csupa rosszat hallott. Az iskoláért, ahol álló nap egy széken kell ülni, legalábbis egyhuzamban nagyon sokáig és egy bácsit, nénit kell hallgatni teljes pisszben, míg a szoba közepén beszél.
Ilyen értelmetlenségeket a felnőttek csinálnak. Mi köze neki ehhez? Ha lehetséges, Barnus a felnőtt létből mindössze annyit kérne, hadd nézze a tévében, amit szeretne, ehessen annyi eperfagyit, amennyit akar, s ha lehet, engedjék végre számítógéppel játszani! Ennyiben hadd legyen felnőtt, de a többi butaságot, ezt az iskolás időpazarlást Barnus köszöni, nem kéri.
– Kicsim – mosolyodott el apa, – ezzel egyáltalán nem vagy egyedül. Sok társad, aki holnaptól veled együtt iskolás lesz, pont így érez. Nekik ugyanolyan furcsa lesz minden. Sajnos, nem maradhatsz ovis, új dolgokat kell tanulnod, amiket csak az iskolában mutatnak meg. De nem kell félned tőle, a változás fejlődés is.
Barnus apához bújt, s egy ideig nem szólalt meg. Apa érezte, valami más is aggasztja Barnust.
– Mindennek tetejébe Zénó is osztálytársam lesz. És én ezt nem akarom. Folyton homokot szór rám és a nevemen gúnyolódik. És nem b-s lesz, hanem a-s, mint én, el se tudom kerülni! Csúfolni fog az iskolában is, nem fog leszállni rólam!
Az óvoda és a környék kedvelt játszótere jól ismerte Zénó csínyeit… pláne Barnus. Nem volt rosszakaratú gyerek, s apa tudta, harminc év múlva mindez egy nagyon távoli, talán vidám emlék lesz, de ez itt és most, ennek a hétéves csöppségnek bizony aligha jelent vigaszt.
– Mit szólnál, ha mesélnék egyet erről, hm? Talán segíteni fog – mondta nyugtatólag apa, Barnus pedig vonakodva, de beleegyezett. És apa mesélni kezdett.
Eljött az ősz első napja az erdőben. Nem csak az évszakváltás tette különlegessé ezt a napot Barni egér életében, hiszen ilyenkor az erdő lakói már elkezdenek felkészülni a fagyos időszakra. Hanem mert Barni, két tucatnyi egérpajtásával együtt, e napon megy először egériskolába! Csakhogy…
– Az egér is Barni, mint én? – vágott közbe Barnus.
– Igen, de csak véletlen! Hadd meséljem tovább.
– Oké.
…szóval, Barni izgalom helyett sajnálatos módon félelemmel várta ezt a napot. Tudta, hogy régi piszkálója, aki sok rosszat tett vele, Rudi mókus szintén az osztálya tagja lesz.
Rudi nagy volt és erős, az erdő apróságainak igazi réme: hol elvette a diót az egerektől, hol rájuk ijesztett falatozás közben, hol eléjük vetette magát a fáról, tönkretéve az egerek futóversenyét. Emiatt nem is játszottak vele szívesen. Ám ezen az erdőrészen kevés mókus élt, Rudi így kénytelen volt az egerek társaságát keresni… a maga sajátos módján.
Rudit lenyűgözte az egerek szervezettsége, összetartása, de mégis belerondított, mert úgy érezte, nem illik közéjük, ez pedig elszomorította. Sok kisegér szenvedett miatta, Barni pedig különösen: Rudi egyszer vízbe lökte, amitől Barni nagyon megijedt.
De a legjobban azt utálta, amikor Rudi a nevével csúfolta: „hogy lehetsz »barni«, ha egy szürke kisegér vagy?” és hasonlók.
Barninak semmi értelmes visszavágás nem jutott ilyenkor eszébe, legszívesebben csak eltűnt volna. Ezek a pimasz megjegyzések még rosszabbul is estek kedves lelkének, mint Rudi többi bántása.
Az első reggelen Barni ott állt földbe gyökerezett mancsokkal a Nagy Diófa Általános Cinskola odvánál, s figyelte Rudit, ahogy szuszogva a füzeteit szorongatja. És azzal az álnok mókusvigyorával egyenesen rá meredt! Mint aki alig várja, hogy újra megszégyenítse. De amennyire félt Barni, egyszeriben annyira mérges lett: verje ki a mogyoróallergia, ha most elszalad!
Hogy erőt merítsen, Barni megmarkolta kedvenc kék sálját, születése óta, télen-nyáron a nyakában lógott, annyira szerette; és eldöntötte, nem hajlandó megfutamodni.
Látta körben a barátait ugyancsak lemerevedni Rudi láttán, és ekkor valami nagyon fontosra jött rá: ha mind ugyanúgy éreznek, az akaratuk közös lehet. A félelmük erővé adódhat össze és többé nem lesz miért félniük!
– Vagyis, ha ugyanattól félnek, az valójában jó nekik? – vetette közbe Barnus, újra megszakítva a mesélést.
– Ha rájönnek, hogy nincsenek egyedül a félelmükkel, tudnak változtatni rajta. Együttesen. Hiszen mitől is fél két tucat egér? Egyetlen mókustól…
– Aki nagyon erős – vágta rá Barnus.
– De az egerek ügyesek, nem is tudják, mennyire!
– De hogy jönnek rá?
– Na, ez az – mondta apa és mesélt tovább.
Az ifjú rágcsálókat köszöntve Málé asszonyság, a Nagy Diófa Cinskola egérigazgatója külön üdvözölte Rudit is.
– Cintén nagy örömmel köszöntöm első levélfolyamunkban Rudit, hiszen cintézményünk, egéretéhez híven idén is szívesen lát mókusokat. A cinvonalas oktatás megillet mindenkit. Ennek szellemében üdvözöljük szeretettel Gusztit is, aki sok év óta az első patkány cinskolánkban! Éljen! – emelte tapsra mancsait Málé asszonyság, de nem tapsolt senki, mert az egerek addig észre se vették a diófa egyik alacsonyabb ágán kapaszkodó óriási patkányt.
De Rudi, ő nagyon is észrevette! Ha volt egyetlen állat, akitől Rudi rettegni tudott, az Guszti volt – minden, amit Rudi valaha tett az egerekkel, azt Guszti előzőleg kegyetlenül végiggyakorolta rajta. Éles lapátfogaival pedig Rudira vigyorgott! És ide fog járni?! Rudi ijedtében elinalt, a füzeteit is elhajította. Guszti pedig, csak hogy fölényét éreztesse és mert ennyire utálatos volt, ugrott utána.
– Na de gyerekek! Állj! – próbált rendet vágni Málé asszonyság, teljesen hiába. Az események váratlan fordulatot vettek.
Barni, saját magát is meglepve, Gusztira kiáltott:
– Hé, hagyod békén a barátunkat! – és ez hatott. A patkány úgy megdöbbent, hogy megállt:
– Tényleg nekem cincogsz itt? – horkant fel a patkány az ág tövében.
– Neked, bizony – felelte határozottan Barni, aki ekkor már nem egymaga állt a fa tövénél: sorra gyűltek mellé barátai. És mintha csak ösztönösen követték volna a helyes stratégiát, pislogásnyi idő alatt körbevették, elállva az utat Guszti elől. A nagy, félelmetes állat helyett csak egy tanácstalan rágcsálót láttak, aki bizonytalanul kapkodja a fejét jobbra-balra.
– Engedjetek utamra! – rivallt az egerekre, de ők még szorosabbra fogták a kört.
A patkánynak fel sem tűnt, közben mit csinált Barni: kikapta a sálját a nyakából, az egyik végét Guszti farkára, a másikat az ághoz csomózta. Guszti egyre mérgesebb lett, és ahogy próbált kitörni a körből, leforrázva észlelte, hogy képtelen előrébb moccanni: valami megfeszült a farkánál és megrántotta, és most a farkánál fogva lengedez tehetetlenül az ágon.
– Nyavalyások! Szedjetek le! – hörögte, de az egerek csak nevettek rajta. Málé asszonyság kénytelen volt elismerni ifjú nebulói leleményességét.
Guszti soha többé nem volt félelmetes egyetlen állat számára sem, így esze ágában sem volt többé bántani a kisebbeket. Nem üldözte tovább Rudit, s tőle sem kellett félnie többé Barniéknak. Rudinak pedig első dolga volt bocsánatot kérni tőlük, hálás volt és boldog, amiért mellé álltak. És itt a mese vége!
– Azt hiszem, értem, apa – szólalt meg a mese után Barnus. – Segítséggel minden félelem legyőzhető. Rudi pedig azért volt rossz, mert félt, hogy nem fogadnák be. És ezt nehezen tudta a világ tudtára adni. Ez a lényeg, apa?
– Valami ilyesmi, igen.
– És ugye, mégsem volt teljesen véletlen, hogy Barninak hívták az egeret? – ásította.
– Nem, valójában nem – mosolygott apa.
– Az én kék sálam az én alvós bárányom, Szvötyi… azt hiszem, holnap elviszem magammal. Bármikor jól jöhet – mondta még Barni, egy pillantás múlva pedig már aludt is.
És másnap reggel elsőként ment Zénóhoz köszönni, mikor meglátta őt az iskola udvarán.
