Gombóc első napja
Gombóc azon a reggelen a párnája alatt ébredt.
Ez önmagában nem volt különös, mert Gombóc szinte sohasem ott ébredt, ahol este elaludt. Egyszer az ágya lábánál találta magát, egyszer keresztben feküdt a takarón, egy különösen mozgalmas éjszaka után pedig úgy lógott le a matracról, hogy csak a bal lábfeje maradt az ágyban. Most azonban egészen mélyen becsúszott a párna alá. Ha nem dugja ki alóla a fejét, meg sem lehetett volna találni, mert a párnája tökéletesen befedte volna.
Gombóc ugyanis huppancs volt. A huppancsok gömbölyű, bolyhos kis teremtmények, körülbelül akkorák, mint egy jól megtömött tornazsák. Bár ezt a hasonlatot kikérik maguknak, mert szerintük egy jól megtömött tornazsák akkora, mint egy huppancs. Két rövid lábuk, két apró mancsuk, nagy fülük és puha hasuk van. Ezeken kívül viszont elég különbözőek tudnak lenni: akad közöttük csíkos, foltos, göndör és olyan bozontos is, akinek reggelente csak hosszas keresgélés után kerül elő a szeme a bundájából.
Gombóc éppen azon gondolkodott, visszahúzza a fejét a párna alá, amikor benyitott az anyukája.
– Gombóc, ébredj! Sietnünk kell, nem késhetünk el rögtön az első napon az iskolából!
Gombóc szeme kipattant, gyomra összeszorult. Jól tudta, hogy egyszer el fog jönni ez a nap, most mégis bánta, hogy egyáltalán kidugta a fejét a párna alól.
– Mi az, Gombóc? Nagyon izgulsz? – kérdezte anyja a rémült arcú huppancsot.
– Dehogyis! – vágta rá Gombóc. – Teljesen nyugodt vagyok.
Ahogy ezt kimondta, egy pillanatra összerándult mindkét lába, ő pedig párnástul, takaróstul pattant fel tehetetlenül a levegőbe, mintha egy rugó lőtte volna ki az égbe, vagy egy béka csuklott volna egy hatalmasat. Anyja megértő mosollyal nyugtázta a huppanást.
A huppancsokkal időnként ugyanis megtörténik az ilyesmi. Egyesek úgy gondolják, hogy akkor huppannak, amikor félnek. Mások úgy tartják, hogy a huppanás annak a következménye, ha nem mondanak igazat. Valójában ebben a formában egyik sem igaz. A Hamisítatlanul Hiteles Hivatalos Huppancshatározó „H” melléklete legalábbis így fogalmaz a kérdésben:
„A huppancsok érzelmes lények. Ha egy huppancs elfojt vagy letagad egy erős érzelmet, – akár mások, akár önmaga előtt, – a szervezete egy önkéntelen felpattanással, úgynevezett huppanással reagál. Gyermekkorban gyakori.”
Amikor tehát Gombóc azt mondta anyjának, hogy teljesen nyugodt, a huppanás azt jelezte, hogy valójában a legkevésbé sem volt az.
Az iskola egy alacsony domb tetején állt, és már messziről látszott, hogy huppancsoknak építették. Gömbölyű falain sehol sem akadt éles sarok, ajtóinak kilincsei pontosan mancsszögben álltak, és nemcsak a padlót, hanem a mennyezetet is puha mohaszőnyeg borította.
A sárga bejárati ajtó fölött nagy, kerek betűk hirdették:
HUPPANCSISKOLA
Az ajtó két oldalán puha bokrok sorakoztak. Ezeket még az iskola építésekor ültették oda arra az esetre, ha valamelyik huppancs érkezéskor túlságosan magasra találna huppanni. Az iskola előtt huppancsok toporogtak a szüleikkel.
Gombóc erősen fogta anyja mancsát.
– Délután itt várlak majd az ajtó előtt – mondta anya.
– Biztosan visszajössz?
– Biztosan.
Anya lehajolt hozzá, megigazította az egyik fülét, amely az öltözködés közben kifordult, és megpuszilta a homlokát.
– Gondolj arra, hogy ha hazaértünk, sütök neked friss szuszkenyeret!
Ettől Gombóc egy kicsit megnyugodott. Szerette a szuszkenyeret: a ropogós szélét is és a kenyér puha belsejét is, ami békés szuszogással jelezte, hogy még friss, meleg. A szuszkenyér illatának felidézése olyan volt, mintha otthon lenne. Ez a megnyugtató gondolat csak egy pillanatig tartott, de épp elég erőt adott Gombócnak ahhoz, hogy belépjen az iskola ajtaján.
Odabent egy mosolygós, göndör bundájú, idősebb huppancs fogadta őket. Panna néninek hívták, apró szemüveget viselt, vöröses bundájából pedig annyi ceruza és kréta kandikált elő, mintha egy két lábon járó tolltartó lett volna. A teremben színes padok és székek sorakoztak egymás mögött. Miután minden huppancs leült, Panna néni a terem túlsó végében beszélni kezdett.
– Az első feladatunk nagyon egyszerű – mondta. – Megtanulunk „egyhelyben” ülni.
A huppancsok elhallgattak. Köztudott volt ugyanis, hogy egy kis huppancs szinte bármire képes, ha közben nem kell „egyhelyben” maradnia. Az „egyhelyben” maradó huppancs viszont még alvás közben sem volt gyakori jelenség. Sokat segített nekik, hogy megtanultak jelentkezni is: jelentkeztek kézzel, két kézzel, sőt lábbal is, addig is lehetett izegni-mozogni.
Amikor Panna néni azt látta, hogy már sehogy sem lehet a huppancsokat a fenekükön tartani, arra kérte őket, hogy locsolják meg a teremben lévő növényeket. Mivel mindegyik gyerek nagyon izgult, de egyik sem vallotta volna ezt be, szép kis kalamajka keveredett a feladatból.
Gombóc a növény felé lépdelve kijelentette, hogy egyáltalán nem fél attól, hogy kilötyögteti a vizet, majd nyomban felhuppant. A poharából kirepülő víz nyakon öntötte a következőt, aki azt állította, hogy egy cseppet sem mérges, és szintén felhuppant.
A harmadik megpróbálta visszatartani a nevetését, a negyedik pedig úgy tett, mintha nem ijedt volna meg az első háromtól. Néhány pillanat múlva huppancsok pattogtak faltól falig, mintha valaki bezárt volna a terembe egy zsáknyi szőrrel benőtt, megőrült kosárlabdát. Mire mindenki földet ért, egyetlen edényben sem maradt víz, viszont sikerült megöntözniük az ablakban álló összes növényt, Panna néni bal lábát és egy öreg írásvetítőt is.
A kis huppancsok csalódottan törölgették magukról a vizet. Ők nem tudták, amit Panna néni igen: az iskola első napján ez a feladat mindig így szokott végződni.
A következő óra a közös munkáról szólt. Panna néni párokba rendezte a huppancsokat, majd minden padra letett egy labirintusos feladatlapot. A rajz egyik sarkában egy apró huppancs állt a labirintus bejáratánál, a közepén pedig egy ismert hely, a Felhőfésülő Torony magasodott.
A Felhőfésülő Toronyban bontották ki minden reggel az éjszaka összegubancolódott felhőket, mielőtt újra felengedték őket az égre. Ha akár egyetlen csomó is bennük maradt, délután csomókban esett az eső.
A feladat egyszerűnek látszott: meg kellett találni a labirintuson át a toronyhoz vezető utat, majd úgy végighúzni rajta a ceruzát, hogy ne menjenek neki a falaknak, és ne tévedjenek zsákutcába. A tévutak végén akadt pocsolya, csalános és egy mohapogácsás bódé is.
Gombóc egy apró, félénk, foltos huppanccsal került párba, akit Pöttynek hívtak. Sokáig nézték a kacskaringós utakat.
– Mi van, ha eltévedünk? – kérdezte alig hallható vékony hangján Pötty.
Gombóc már majdnem azt felelte, hogy ő egyáltalán nem fél ettől, de érezte, hogy megfeszül a lába. Inkább nem mondott semmit. Elindították a ceruzát a legrövidebbnek tűnő úton. Átjutottak két kanyaron, megkerültek egy tüskés bokrot, majd egyenesen a pocsolyánál kötöttek ki.
– Zsákutca – cincogta ijedten Pötty. – Elrontottuk.
Gombóc nézte a rossz irányba húzott vonalat. Reggel talán legszívesebben eldugta volna a feladatlapot a pad alá, vagy azt mondta volna, hogy pontosan ezt akarta csinálni. Most azonban feltette a mancsát.
– Panna néni, kérhetnénk egy radírt?
Panna néni odaadta a radírt, Gombóc pedig óvatosan eltüntette az elrontott útvonalat.
– Nem baj, hogy elrontottuk – mondta Gombóc. – Néha félek, néha elrontok ezt-azt, amúgy meg imádom a szuszkenyeret. Így vagyok Gombóc.
– Én meg Pötty vagyok, és te vagy az első, akivel itt beszélgetni mertem.
A két huppancs egészen belefeledkezett a közös feladatba, másodszorra már meg is találták a Felhőfésülő Toronyhoz vezető utat. Igaz, útközben tettek egy kisebb kitérőt a mohapogácsás bódéhoz, de abban mindketten egyetértettek, hogy az nem tévedés volt, hanem tízórai.
Délután az anyukája pontosan ott várta Gombócot, ahol megígérte. Gombóc otthon elmesélte neki a megöntözött írásvetítőt, Pöttyöt és a labirintusos feladatot. Mire nekilátott a meleg szuszkenyérnek, már azon gondolkozott, hogy holnap vajon mit csinálnak majd Pöttyel.
– Azt hiszem, kicsit várom a holnapot.
Gombóc nem huppant. Valóban várta a holnapot.
