Kezdődjön a suli!
Sziasztok! Miló vagyok. Igen, AZ a Miló, akinek egész nap ezt mondják:
– Miló, ne csináld!
– Miló, ne ugrálj!
– Miló, maradj nyugton!
Hát könyörgök, hat és fél éves kisfiú vagyok, nem egy plüss. A plüssmacik maradnak nyugton, nem én.
Óriási barna szemem van, olyan hosszú szempillákkal, hogy a nénik mindig azt mondják:
– Jaj de szépek! Nem adnád nekem? Hát… sajnos nem. Ezeket még használom.
Most még oviba járok, de ősszel irány az iskola, és már nagyon készülök. Amúgy szeretem a dinókat, a LEGO-t és a meséket. Kedvencem a Pókember. Neked van kedvenc meséd? Nekem mindegyik kedvenc, amiben valaki fut, ugrik vagy ordít.
A családom teljesen átlagos. Nincs testvérem, de anya és apa jó fejek. Néha vitatkoznak, leginkább velem, hogy menjek már fogat mosni. Én nem mindig ugrom elsőre.
Anya és apa munkahelye csupa szórakozás. Anyánál mindig van koncert meg kisvonat és ugrálóvár, apa munkahelyén meg óriási LEGO-figurák és szép matricák. Szerintem a felnőttek munkája csak játékból áll, de titkolják. Mindig drámáznak, hogy sok a munka, de szerintem az igazából sok játékot jelent. Én majd híres focista leszek. Olyan, mint Szoboszlai Dominik, csak még jobban fogok cselezni. Már járok edzésre, és ha elég gyorsan futok, néha még a saját árnyékomat is lehagyom.
Egy szuper lakásban lakunk, de a szobám pici. A szomszéd Angyal néni mindig süt nekem valami finomat. Itt lakik Lili meg Lola is, akikkel sokat játszunk. Nyáron a kertben bográcsozunk, télen hóembert építünk, tavasszal virágot szagolunk, ősszel meg levelet rugdosunk. Eszti néni kertjében pedig fügét szedhetek. Szerintem ez a világ legjobb lakóhelye.
Ma anya és apa valami évfordulót ünnepeltek. Azt mondták, akkor találkoztak először. Kérdeztem, én miért nem voltam ott. Azt mondták, mert még nem éltem. Hát akkor hol voltam? A Holdon? A szekrényben? A csokis dobozban? Adtak egymásnak bonbont, és én is ehettem belőle, annak ellenére, hogy még nem voltam ott a találkozón.
De komoly dolgok is vannak ám. Eljött az idő: iskolát választunk. Elmentünk anyával minden közeli iskolába nyílt napra. Az olyan, hogy be lehet menni meglesni a tantermet, a tanár nénit, és vannak próbatanórák, ahol bele lehet kóstolni az iskolás életbe.
Kicsit félve indultam az első ilyen nyílt napra, elvégre még sosem voltam iskolában. Olyan komolyan hangzik. Az iskola szerintem nem gyereknek való. Beléptünk és nagyon hosszú folyosón sok-sok ajtó volt, és nekünk fel kellett menni az emeletre. A tanterem zsúfolásig volt gyerekekkel és szülőkkel, és mindenki csivitelt, nem is tűnt olyan rossznak. Papírból hóembert készítettünk, és a tanító néni nagyon megdicsért, hogy gyorsan és önállóan dolgoztam. Nem is volt ez munka, inkább játék. Mondom én, hogy a felnőttek megtévesztésből munkának hívják a játékukat. A teremben volt egy hatalmas okostábla, amire lehetett írni, de mesét nézni is tudtunk rajta, és együtt táncoltunk és énekeltünk egy fura kis hóemberrel, aki a táblán ugrált. Végül nem volt olyan ijesztő az egész, ahogy hittem, de azért nem igazán tetszett, mert senkit nem ismertem, és nagyon egyedül éreztem magam. És persze jó volt, hogy anya ott ült az ajtó mellett, ez kicsit megnyugtatott, de tudom ám én, hogy ez a rendes iskolai napokon nem így van, a szülők nem ülnek ott a gyerekekkel.
A buli végén a sarki boltban vettünk innivalót, és anya arról tájékoztatott, hogy már majdnem szomjan halt.
– Nem haltál volna szomjan, három napig bírja az ember.
Erre furán nézett rám, hogy ő nem akar három napig szomjazni. Szerintem pedig vicces voltam.
A második iskola, amit megnéztünk, azért volt jó, mert Marci barátommal mentünk. Itt rengetegen voltak. Három foglalkozás is volt, körbe-körbe mászkáltunk az óriási épületben. Anya lelkesedett, én kevésbé. Mondtam neki:
– Jó ez a suli, de én nem maradok itt egész nap.
Anya kicsit riadtan mosolygott.
– Sajnos muszáj – mondta. – Itt kell lenni egész nap és tanulni.
Hát… ez nem hangzott túl jól. De ide járnak a barátaim, és ez sokat számít. Bár elsőre kissé megrémített a nagy épület meg az a rengeteg gyerek. Az ovi olyan kis helyes pici volt, mindenkit ismertem, sokkal barátságosabbnak tűnt az egész. Bár tény, hogy ebben a suliban volt a legtöbb ismerős arc.
A harmadik suli picit messzebb volt, elég sokat gyalogoltunk. Az épület szép volt, hatalmas ablakokkal, kedves gyerekekkel, és itt is találtam egy-két ismerőst. A tanár nénit is ismertem, mert az egyik ovis társam anyukája. Igazán nagyon izgalmas kincsvadászatot tartott. Sok érdekes feladatot kellett megoldani, hogy kiszabadítsuk a királylányt és megkaparintsuk a kincset. Kaptunk igazi műanyag gyémántot és oklevelet. Nagyjából sejtem, hogy nem minden nap ilyen az iskolában, itt is ugyanúgy kell tanulni, mint máshol, de azért jó kaland volt.
A negyedik iskola anyának nem tetszett, előre eldöntötte, hogy ide nem akar jönni, de azt mondta, azért nézzük meg. Nagyjából olyan volt, mint a többi, de volt egy óriási, meredek lépcső. Anya csak hápogott:
– Te jó ég, hogy nem esnek le innen a gyerekek?
Aztán valaki mondta, hogy ő bizony gyerekkorában leesett. Anya majdnem elájult. Én meg közöltem:
– Nekem tetszik ez a suli.
– Mi tetszik benne?
– Szépek a szekrények.
Anya a fejét fogta.
– A szekrények alapján akarsz sulit választani? De hát nem ülhetsz egész nap a szekrényben…
Amikor minden iskolát körbejártunk, összeült a családi kupaktanács és arra jutottunk, hogy a második sulit választjuk. Ha már az ovival szemben van és mindvégig azt mondogattam, hogy én oda fogok járni, szóval akkor – hogy hű maradjak magamhoz –, ezt választottam. Na, jó, azért is, mert Marci barátom és sok más ovistársam is ide megy, és sok idősebb barátom is ide jár, és persze ide a legnehezebb bekerülni. Szeretem a problémás helyzeteket, azt hiszem. Kellett várni egy ideig, mire kiderült, hogy felvettek. A szüleim nagyon izgultak, de én biztos voltam benne, hogy sikerülni fog, mivel ezt akarom és kész.
A szekrényemben már ott sorakoznak a füzetek, ceruzák, pálcikák, korongok és mindenféle izék, amikről még nem tudom, mire valók, de majd kiderül. Nagyon várom az iskolát. Csak azt sajnálom, hogy a kutyusom nem jöhet velem, de remélem, szerzek új barátokat. Szeretnék megtanulni olvasni, számolni és írni. Meg azt is szeretném tudni, mennyibe kerülnek a játékok a boltban, hogy anya ne mondhassa mindig azt, hogy „drága”.
Már van iskolatáskám, tolltartóm, tornazsákom, kulacsom, minden fekete párducos. Anya azt mondja, így talán nem hagyom el. Én meg mondtam, hogy hatfél éves vagyok, még van időm megtanulni vigyázni a dolgaimra. Anya szerint csak szeptemberig. Én erre felsoroltam neki a hónapokat.
– Augusztus, szeptember, jövőber.
Anya majdnem leült a földre a nevetéstől. Azt mondta, hogy majd jövőberben kaphatok valami ajándékot. Nagyon vicces.
Te már el tudod sorolni a hónapokat? Nem baj, ha nem, majd az iskolában megtanuljuk.
Hát, srácok, úgy tűnik, vége a gondtalan ovis éveknek. Nem fogunk kisvonatozni a szőnyegen a reggeli kakaózás után. Nem rohangálunk egész délután az udvaron. Kezdődik az iskola! Egy új, nagy kaland. De ne aggódjatok: suli után találkozunk a hintás játszón!
Pacsi!
Miló
