A magyarországi svábok tömeges kitelepítése 1946-ban Békásmegyert sem kímélte. Ma együtt hajthatunk fejet elűzött német ajkú honfitársaink emléke előtt, és felidézzük a hetvenkilenc évvel ezelőtt történteket. Amikor elkezdték a sváb közösség tagjait vagonokba terelni, hogy egyik napról a másikra a számukra ismeretlenbe hurcolják őket.
„Isten veled, édes hazánk” festették az idegen országba indulók az egyik vagon oldalára, a híres fénykép megörökítetett az utókor számára a 79 évvel ezelőtt –február 28-tól március 5-ig – történteket. Ez a négy szó mindenegyes áldozat és családjaik tragédiáját magába sűríti.
A felirat örökre figyelmeztet valamennyiünket: őket nem csupán házaikból, hanem hazájukból is elüldözték. Nehéz terhet hátrahagyva a kortársaknak és a következő nemzedékeknek egyaránt: nem feledkezhetünk meg róla, honfitársainkat veszítettük el ekkor.
Az emléknap alkalmából idézzük fel magyarországi történetük kezdeteit: a törökök kiűzése után elnéptelenedő Békásmegyerre az első telepesek a tizenhetedik század közepén érkeztek dél-németföldről. A letelepedett családok szaktudásukkal és szorgalmukkal hamarosan ismét virágzó faluvá varázsolták Békásmegyert, szépen megművelt szántók, szőlővel beültetett domboldalak vették körbe.
Évszázadokkal később, a második világháború után mégis megfosztották őket házaiktól, hazájuktól. A Magyarországon élő németséget ugyanis kollektív bűnösnek kiáltotta ki a háború veszteségei, az átélt szenvedések miatt a szovjet mintára alakuló, új államhatalom.
Az igazságtalan döntés nyomán Békásmegyer, német nevén Krottendorf teljes lakosságának kilencvenkét százalékát: 575 családot, azaz 2281 főt egyszerűen marhavagonokba parancsoltak és zártak, csupán egyetlen batyunyi személyes holmit, értéket vihettek magukkal.
Évről évre közösen idézzük fel az ártatlan, civil német ajkú honfitársaink tragédiáját, és mondjuk el történetüket gyermekeinek, hogy ily embertelenség soha többé ne történhessen meg. Az idei esztendőben is koszorúzással és szentmisével tisztelegtünk emlékük előtt.
