Az elmúlt években három telt házas szerzői esten hallhatta a közönség a műveit az Óbudai Társaskörben. Zenepedagógusként diákok százaival ismertette és szerettette meg az ütőhangszereket a Mókus utcai zeneiskolában. Számos felnőtt és gyermek együttes alakulását segítette. Egykori tanítványai közül nagyon sokan elismert, neves muzsikusokká váltak. Idén Balázs Oszkár zenepedagógust, zeneszerzőt, hangszerkészítőt, a Budapesti Ütőegyüttes alapítóját, művészeti vezetőjét sokaknak szóló példamutatása, a városrész kulturális életében betöltött kiemelkedő tevékenységéért Óbuda Kultúrájáért-díjjal tüntette ki az önkormányzat vezetése.
Interjúalanyunkat óbudai otthonának hangszerkészítő műhelyében látogattuk meg. Mindenütt csengettyűk, xilofonok, kisebb-nagyobb ütőhangszerek. Egészen bizonyos, hogy élete a munkája, ezen a külön kis galaxison, a hangszerkészítő műhelyben. Életéről kérdezgetjük, de sokkal szívesebben beszél büszkeségeiről: tanítványairól és a csodás hangszerekről. Egykori diákjai közül sokan elismert zenészekké váltak. A teljesség igénye nélkül: Héja Domonkos, Madai Zsolt, Pödör Bálint, Iván Gábor, Héja Benedek. Az Amadinda tagjai, Rácz Zoltán és Bojtos Károly, vagy a Korál együttesből ismert Dorozsmai Péter. Egykori növendékei a mai napig követik egymás művészeti életútját, ami a mester közösségépítő tevékenységének köszönhető. Útmutatásai meghatározó muníciót adtak a gyerekeknek, akik közül sokan az iskola rosszcsontjainak számítottak, mert „Oszi bá” ráérzett a jó fejű, eleven kölykök csodákra képesek, ha muzsikálhatnak.
– Ön is rosszcsontnak számított gyermekkorában?
– Az én gyerekkorom minden nehézségével egy csoda volt. A Ferencvárosban laktunk, egy utólag játszóháznak tűnő bérházban. Óriási élmény még felidézni is a csínytevéseinket. De ez nem zárta ki, hogy odafigyeljünk a tanulásra. És persze a muzsika! Idővel egyre inkább a zenélés töltötte ki az életemet. Először a hegedű, majd a nagy szerelem, a mindenféle ütőhangszer. Zenei iskolába jártam, középiskolában jazz együttesben játszottam, aztán a Liszt Ferenc Zeneakadémián szereztem diplomát. Tanulmányaim befejezése után egy ideig zenekari muzsikus voltam, de hamarosan tanítani kezdtem a Soroksári Állami Zeneiskolában, és rövid idő múlva ez vált a hivatásommá.
– Miért fogott hangszerek készítésébe?
– Kezdetben csak olyan hangszereket tanítottam, amelyeket a zeneiskola fúvószenekarában használtak, és nagyon szűkös volt a felhasználható tananyag is. Ez a helyzet ösztönzött arra, hogy egyrészt komponáljak a gyerekek számára együttmuzsikálásra alkalmas darabokat, másrészt olyan hangszereket alkossak, amelyek egyszerűen előállíthatók. Első ilyen hangszereim a pentaton hangolású kis xilofonok és metallofonok voltak, amelyekkel Kodály Zoltán elképzelését valósítottam meg. A tanszak növekedésével és a gyerekek tudásával párhuzamosan egyre nagyobb lett az igény magas színvonalú kamaraművek előadására. A zeneszerző pedig egyre több és egyre igényesebb művet komponált az időközben nagyra nőtt hangszerapparátusra. Ennek a rendkívül sikeres tevékenységnek az eredményeképpen mind több zeneiskolában létesült ütőhangszeres tanszak, így többek közt Óbudán, a Till Ottó által vezetett zeneiskolában. Ő hívta oda Balázs Oszkárt 1971-ben, aki kezdetben Soroksárral párhuzamosan tanított, majd 1974-től 1996-ig, nyugalomba vonulásáig Óbuda volt tevékenységének fő színtere. Az Állami Zeneiskola, majd új nevén Aelia Sabina Zeneiskolában tanította a zeneszerető, lelkes kisdiákokat.
Mindeközben megszervezte a felnőtt muzsikusokból álló Budapesti Ütőegyüttest, amelynek nyomdokain később a világhírű Amadinda, majd a Talamba Ütőegyüttes is megalakult. Ő szervezte meg a ’70-es években az Országos Zenepedagógiai Szakosztály ütőtagozatát, közben komponált, – már nem csak ütőhangszerekre. Kollégájával, Igric Sándorral, a Magyar Állami Operaház zenekari művészével 27 évvel ezelőtt létrehozta a professzionális színvonalú ütőhangszereket gyártó XiloTon Kkt.-t, azzal a céllal, hogy a drága import darabok helyett itthon előállított hangszerekkel tudják ellátni az időközben sokszorosára szaporodott zeneiskolai ütő tanszakokat.
– Nyugdíjasként mivel tölti napjait?
– A hangszerkészítő cégünk szívügyem. Emellett figyelemmel kísérem egykori tanítványom Fábián Zoli lelkes munkáját, aki szintén a csengettyűs kamaramuzsikálás, mint pedagógiai módszer szélesebb körben történő megismertetésével, terjesztésével foglalkozik. Új módszert dolgozott ki, amelynek segítségével Csengő-Bongó szakköröket tart óvodásoknak, iskolásoknak és újabban a nyugdíjas korosztálynak. A kezdetektől szakmai támogatója, egyik fővédnöke voltam – tisztemet időközben átadtam Igric Sándor barátomnak – az idén 10. alkalommal, május 21-én rendezendő besnyői országos csengettyűs találkozónak, a CsengőFestnek, amit nagyon várok már.
Szeberényi Csilla
