Vannak idők, amikor az ember próbára tétetik és vannak emberek, akik ekkor is az emberiességet választják. Reviczky Imre ilyen ember volt a II. Világháború idején. Nem kereste a hősiességet, nem vágyott dicsőségre, csak nem tudott mást tenni, mint amit a lelkiismerete diktált.
A háború zűrzavarában, amikor a világ lassan elveszítette az emberi arcát, ő megőrizte azt. Katonatisztként parancsokat kellett volna végrehajtania, ő azonban embereket mentett.
Nem fegyverrel, hanem bátorsággal. Nem hatalommal, hanem könyörülettel. És talán épp ez a legnehezebb háború, amit valaha ember vívott: a feljebb valói parancsa és saját szíve parancsa között.
Reviczky Imre tudta, hogy az élet értéke nem mérhető rangban, származásban vagy vallásban. Az ember méltósága nem alku tárgya.
Ez a hit vezette, amikor tiltott, segített, rejtegetett, amikor minden döntése az élet és a halál között billentette a mérleget az élet irányába. Azzal, hogy a parancsnoksága alatt álló, közel negyvenezer román és zsidó munkaszolgálatos ember ellátásán javított, megtiltotta a bántalmazásukat, 1944-ben pedig elősegítette a román századok szökését.
Több ezer zsidó férfit hívott be szintén 1944-ben munkaszolgálatra, 18 éven aluliakat és 48 éven felülieket is, megmentve ezáltal őket a szinte a biztos halált jelentő deportálástól. A nyilasok válaszul, megtorlásként letartóztatták, a sopronkőhidai fegyházba zárták.
A következő keserű idő – a háború után megvont nyugdíj, a szénlapátolóként eltöltött hosszú évek – csak még fényesebbre rajzolja Reviczky Imre erkölcsi nagyságát, amelyet 1965-ben a Jad Vasem posztumusz Világ Igaza kitüntetéssel ismert el.
Óbudai emlékköve és a róla nevezett harmadik kerületi utca a lelkiismeret tisztaságát, a becsület elpusztíthatatlan fontosságát hirdeti. Óbuda sosem felejti az életmentő Reviczky Imrét.
Hiszen Reviczky Imre példája ma is időszerű. Egy világban, ahol oly sokszor győz a közöny, az ő munkássága emlékeztet arra, hogy az ember mindig dönthet: félrenéz, vagy közbelép.
