Volt jogász, banktisztviselő, újságíró, ellenálló, csőhegesztő, életfogytiglanra ítélt rab, író, műfordító, politikus, köztársasági elnök… és mindvégig ember maradt. Ma Göncz Árpádra emlékezünk, tíz éve hunyt el, tíz éve hiányzik.
„Az ember nem hagyja cserben bajba jutott hazáját!” válaszolta Göncz Árpád, amikor unokája azt kérdezte tőle, miért nem emigrált 1956-ben. Göncz Árpádot az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték, az 1963-as amnesztiával szabadulhatott a fogva tartásból – ez csupán egyetlen epizód tanulságos életútjából.
Unokájának adott válasza azonban mindannyiunk számára intelem, hiszen hazaszeretete, hűsége, elkötelezettsége mindnannyiunkat inspirált. Ahogyan az is, ahogyan gyermekeit nevelte: arra tanította őket, hogy elveik mellett kiállva és a másikhoz való odafordulással érdemes élni az életet.
Azt képviselte, hogy annak adjunk, akinek semmije sincs. Tehát példamutatása, elvei egy nemzetet is okítottak, és napjainkban is érdemes követni az iránymutatásait. Így nem csupán a köztársasági elnöki székben töltött tíz évét, hanem egész életútját felidézzük újra és újra itt, Óbuda-Békásmegyeren is, többek között emlékére szervezett konferenciával, utazó fotókiállítással, róla gyűjtött személyes vallomásokkal, egykori, harmadik kerületi otthonának ápolásával.
Ma tíz éve annak, hogy Göncz Árpád nincsen közöttünk, közös megemlékezésen rójuk le tiszteletünket és fejezzük ki szeretetünket. Tartsanak velünk!
