A megemlékezés a Szent Péter és Pál templomban tartott szentmisével kezdődött, majd a résztvevők a Fő térre vonultak, ahol Neubrandt Istvánné, a Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke idézte fel a háború utáni időszak történelmi tényeit:
A háború után a 16-45 év közötti férfiakat elhurcolták, jóvátételként kényszermunkára kellett menniük a Szovjetunióba. Így ’45 januárjában Óbuda szinte teljes férfi lakosságát gyalogmenetben hajtották a Duna mentén, majd marhavagonokban folytatták az utat a szibériai munkatáborokba. Sokan már az út alatt meghaltak. A Vörös Hadsereg elsősorban a német lakosságú településekről szedte össze az embereket, de menet közben már bárkit beránthattak az elhunytak és szököttek helyére. Az elhurcoltak csupán harmada tért vissza, 3-9 év kényszermunka után, testileg lelkileg megtörve. Itthon soha senkinek, még családtagjaiknak sem beszélhettek átélt szenvedéseikről.
„Mondjunk el mindent újra és újra az ártatlan civil áldozatok szenvedéseiről, hogy soha ne fordulhasson elő újra, hogy ártatlan civil embereket származásuk, politikai hovatartozásuk, vallásuk alapján elhurcolhassanak!” – zárta szavait az elnök asszony.
„A magyar társadalomnak csak néhány jeles alakja volt elég bátor akkoriban, hogy felemelje szavát a németek kitelepítése ellen. Köztük volt az akkori evangélikus püspök, Ordass Lajos, aki így ítélte el az eljárást: »Fasiszta módszerekre emlékeztető népességcsere, a magyar nemzet öngyilkos lépése, amelyet ha végrehajtanak, mi magunk fogyatkozunk meg számban és erőben.«
Az óbudai németek harmadik kikényszerített lakhelyelhagyásáról az előzőekhez képest alig esik szó. Talán azért, mert ez már nem nemzetiségi alapon történt, elszenvedői egyszerűen a szocialista urbanisztika áldozatává váltak. Az 1960-as évek erőltetett lakásépítési politikája miatt a földdel tették egyenlővé kis kertesházaikat, őket pedig Budapest távolabbi pontjaira, jellemzően Újpalotára, Újpestre és Lágymányosra telepítették át.
Mi kései utódok, és a többségi magyarsághoz tartozó megemlékezők már nem tehetjük jobbá az egykor itt élő polgártársaink és felmenőik életét. Nem forgathatjuk vissza az idő kerekét! Kevéske lehetőségünkkel azonban kötelességünk élni: azért gyűltünk össze, hogy közös múltunk történeteit megismerve, tisztelegjünk az elüldözött, kitelepített, az Óbudáról elszakított, egykori német honfitársaink emléke előtt!” – hangsúlyozta beszédében Bús Balázs polgármester.
A megemlékező beszéd után a résztvevők az emléktáblánál koszorúk elhelyezésével rótták le kegyeletüket az ártatlan áldozatok előtt.
