Tenk László Munkácsy Mihály-díjas festőművész Nagybányán született 1943-ban, a képzőművészeti főiskolán Bernáth Aurél osztályába járt, de saját bevallása szerint Grúber Béla munkássága tette rá a legnagyobb hatást. Több mint harminc éve él Csillaghegyen, ma már elképzelhetetlen nélküle Óbuda kulturális élete. 1990-ben alapította meg feleségével, Csordás Erzsébettel a T-Art Alapítványt, melynek egyik deklarált célja egy óbudai kortárs gyűjtemény létre hozása volt. Azóta számtalan kiállítást köszönhetünk az alapítványnak Óbudán, miközben komoly kapcsolatot alakított ki az Óbudai Múzeummal is. Tenk László festményeinek sajátos világa megragad annak szemében, aki akár csak egyszer is találkozott velük.
– Emlékszik-e arra, hogy mikor járt először Óbudán?
– Hóha, vissza kell, emlékezzek… Igen. Főiskolás koromban. Kollégista voltam, és a körszálló környékén volt a kollégium. Szombaton és vasárnap szakmai munka nem volt, a főiskolára nem jártunk be. Valamelyik menzán kaptunk ebédet, de a vasárnapit hidegélelemként kiadták már szombaton. A szombati menza után nekiindultunk a világnak, azaz a főváros olyan részeit felderíteni, melyeket nem ismertünk. Legelőször egy szombati ebéd után jutottam el gyalog a Kiscelli Múzeumig a dombokon keresztül, és annyira megtetszett, hogy oda aztán hetek, hónapok után is, de sokszor visszatértem. Akkor még ott voltak a múzeum mögötti lapályos részen a Bazilikának az óriási lecserélt szobrai. Ott feküdtek a földön a nagy szentek és püspökök.
– Mielőtt letelepedett Csillaghegyen, életrajza szerint sokfelé megfordult. Nagybányán született, ahonnan gondolom, el kellett jönniük a háború után…
– …előtt. Ez egy sodródás szinte, mert apám bányaiskolai tanár volt, és a bányaiskola, ahogy Észak-Erdély visszakerült, akkor települt ki Nagybányára Pécsről. Ahogy jöttek az oroszok, az iskolát evakuálták. Egész Sopronig menekültünk, ott ment át rajtunk a front, aztán vissza Pécsre, majd az iskolát helyezték át a feltörekvő bányavárosba, Tatabányára.
– Amióta Csillaghegyre költözött a vándorlás megszűnt. Ez a helyszínnel van kapcsolatban, vagy az élet változásaival?
– Nyilván kapcsolatban van a helyszínnel is, hiszen Óbuda egy nagyon szeretett városrészem lett, itthon érzem magam már régen, viszont hozzá kell, tegyem, hogy az én vándorlásaimnak nem feltétlenül csak a belső igény volt az oka, hanem a sodródás, a zaklatott élet, a változó világ, változó igények, lehetőségek, amelyek miatt ez a keresztül-kasul vándorlás adatott nekem. Ugyanakkor van bennem egy eredendő kíváncsiság is az ismeretlen részekkel szemben. Az a kalandozás, ami ebből az igényből fakadt, azóta se szűnt meg. Ha tehetem, akkor utazom. Amíg bírtam autóval, addig feleségemmel innen Óbudáról bejártuk egész Európát. Általában egy-egy utunk, akkor, amikor még csak hetven dollár volt a kiosztott pénz, akkor is egy hónapig tartott. Ez volt a felső határa a kint tölthető időnek. A legelső nap hajnalban léptük át a határt, és az utolsó nap éjfél előtt értünk vissza. Volt, hogy tízezer km-t vezettem Európában egy ilyen harminc napos úton.
– Ezek az utazások szerepet játszottak az alkotói folyamatban is?
– Természetesen. Én úgy szoktam fogalmazni, hogy a témáim vagy nagyon közeliek, akár a legközelebbiek, vagy nagyon messzik. A közeliek az ismertségük, a meghittségük, a leheletnyi változásaik a rezdüléseik által váltanak ki erős emóciókat, a távoliak viszont az ismeretlenségük, a hirtelenségük révén hozzák elő a „kapzsiságom” : ezt most meg kell ragadni, mert holnap már nem itt vagyok, és akkor elvész. Szinte fölszívja az ember ilyenkor az élményeket.
– Rögzíti is ezeket az élményeket?
– Mindig van velem anyag, és a rögzítés nálam nem feltétlenül festményben jelentkezik, hanem firkában. Motívumokat vázolok föl, színeket írok bele a magam olvashatatlan írásával, a firkán belül nyilakkal jelzem a színek változó átmeneteit, és tulajdonképpen a firka során az egész élménynek a hangulata rögzül bennem. Itthon, ha pár hónapon belül előveszem ezeket a firkákat, elő tudom hívni azt a képélményt, amely akkor jött létre bennem, és azt a képet, amit akkor „kottáztam” le.
– 1976-ban Tükör és ablak címmel két képet is festett, s ez a címe 2007-ben megjelent életműkötetének is. Ennek a könyvnek Ars poetica című bevezetőjében azt írja: „A festészetet már nagyon fiatalon is önmagam és a világ megismerése eszközének tekintettem.” Ezek mintha kiegészítenék egymást, hisz a tükör önmagunk látványát, míg az ablak a világra való kitekintést jelképezheti.
– Ezt így is gondolom, és pont ez a kettősség vezetett arra, hogy ezt a két képet én magam is emblematikus képeknek tekintsem, ami alkalmas arra, hogy akár az életmű albumnak a címe is legyen. A szándék nem irányulhat csak kifele. A külső megismerés persze a kíváncsiságunk, az érdeklődésünk központjában áll, de ennek a megismerésnek a felfogója én vagyok. Ha én magamat nem ismerem eléggé, akkor a felfogásom torzulásait, a felfogásaim hiányosságait, hibáit tévesen értelmezem, és a világnak tudom be, pedig azok az én alkatomból következő, a szűrőnek, a tükörnek a homályosságai. Na, most emiatt a két megismerési iránynak egyszerre, és egymást segítve kell működnie. Nemegyszer a külső világban fedezem fel önmagamat, míg a külső világot pedig önmagamban. Ez ugyan paradoxonnak hat, de úgy tudnám ezt mondani, hogy én akkor szoktam egy képnek nekiállni, hogyha olyan élményt kapok, olyan impulzust, ami elől nem lehet kitérni, rögzíteni kell. Az utóbbi évtizedekben a tájban találtam meg ezeket az impulzusokat. Ezzel együtt, nem a táj leábrázolására törekszem, hanem a tájban lévő nagy-nagy impulzusok engem arra figyelmeztetnek, hogy ennek a hangulatnak, ennek az érzésnek, ennek a ritmusnak, tehát a világból rám ható valaminek olyan hordereje van a számomra, hogy szinte olyan, mint én vagyok. Azért rezonálok ennyire rá. Nemegyszer előfordul, hogy megyek az úton, évekig látom ugyanazt a motívumot, és azt gondolom, milyen szép! És kész. Egyszer csak egy viharos vagy egy napos vagy egy hajnali vagy egy éjszakai vagy egy nem tudom, milyen esetben egyszer csak valami belém üt, és azt mondom: te úristen, én e mellett megyek el évek óta. Ilyenkor valami olyannal rezonál ez bennem, amit én magamban nem ismertem eddig. Tehát a kép, amin rögzítem ezt az érzületet, segít megfejteni önmagamat. Ez olyan, mint amikor egy grafológus egy kézírásból elmondja a jellemét az embernek. Én azt mondom, hogy a festőnek a kézírása a festmény. Ha őszinte vagyok, és nem manipulálom magamat, akkor én magam is megtalálhatom azokat a grafológiai elemeket, amelyek segítségével magamról egyre többet tudok meg.
– Említette, hogy az utóbbi időben a tájképekben találja meg önmagát. A korai képein többségében embereket ábrázol, vagy legalábbis ők álltak a középpontban. Megfogalmazta magának, hogy ez tudatos váltás volt vagy öntudatlan?
– Megfogalmaztam, de csak utólag. Nem lehet, hogy az ember ne vizsgálja a saját képeit, lehetőleg úgy, mintha kívülálló lenne, és próbálja a változások irányát, értelmét, jelentőségét megfejteni. Korai festészetem idején természetszerű volt az emberi alakokkal való kifejezés, hiszen a főiskolai tanulmányai során a festő modellekről, portrékkal, aktokkal, többfigurás képekkel tanulja egyrészt az ábrázolás, másrészt a kifejezés lehetőségeit, eszközeit. Természetes volt, hogy amikor elsajátítottam a kifejezésnek egyes elemeit, ezeket tovább használtam, és élveztem, hogy egy-egy jellemet, egy-egy karaktert meg tudtam portréban, figurás képben jeleníteni. És a gondolkodásom is e körül, mint lehetőség körül kereste az újabb és újabb képtémákat. A korai időkben alkalomszerűen kínálkozott olyan téma is, amelyet a táj élménye adott, de a születő kép mint a többi képemtől idegen, egy kicsit zárványként, magányos maradt. A debreceni éveim alatt már több tájkép született, bár tudom, hogy nagyon kínosan küzdöttem velük, mert ugyanazokat a festői megoldásokat próbáltam alkalmazni, mint a figuráknál. Ugyanakkor: egy táj karaktere más módon hívódik elő, mint egy pszichés megközelítés. Ezek a korai tájak nálam – utólag szemlélve – nem voltak olyan erejűek és szintűek, olyan kifejezési képességűek, mint a figurák. Ezért sosem törtek előrébb. Viszont, amikor idekerültem Csillaghegyre, olyan óriási tájélmény ért, hogy szinte gátszakadásként érte a munkámat, merthogy elszabadult a táj, iszonyú erős lett, kifejezésben erősebb, mint az addig már megszokott figurális előadásom. Természetes volt, hogy a figurák ott motoztak akkor is még bennem, tehát mindenképpen oda kerültek a képre, ott tébláboltak, ácsorogtak vagy járkáltak a tájban. Mindig személyiségük is volt ezeknek a figuráknak, már az odavetett első vonalakból is látszott, hogy hiszen ez egy öreg ember vagy egy fiatal, kis peckes csaj. Valahogy a kilencvenes évek hozták azt az állapotot, amikor a külső világból már nem annyira a lelkesítő szépség: a napsütés, a virágzás, a tenger, adták a legnagyobb élményt, hanem egyre inkább a természetnek az összetettsége, belső ellentmondása izgatott. Nem csak a szépség, hanem az árnyoldala: a drámája, a kihaltsága. Kiderült, hogy egy olyan egyensúlyt szeretnék a szép és a csúnya között létrehozni, amelyikben a természetnek a két oldalára, és nem az ember által beleképzelt rossz vagy jó oldalra kerül a fő hangsúly. Valószínű, hogy ebben, a világról való gondolkodásom változása is szerepet játszott. A kilencvenes évek nagy átalakulást hozott az életünkben. Lelkesen vártuk az új, szabad világot, de kezdetektől tisztán látszott, hogy a szakmai létünkben új és nagyon komoly kihívásokkal kell szembenéznünk. A műkereskedelem, a támogatások rendszere, a mecenatúra vagy eltűntek, vagy olyan átalakuláson mentek át, hogy következményei az alkotómunka alapfeltételeit érintették. Alkalmazkodnunk kellett a körülményekhez, de féltem, hogy kollégáim zöme, leginkább a kortársaim, erre nem lesznek képesek. Túl voltunk azon a koron, amikor az ember könnyen, gyorsan alkalmazkodik. Úgy éreztem nekem is részt kell vennem az átalakulás menetében, a zökkenők csökkentésében, elviselhetővé tételében. Ennek egyenes következménye lett, hogy volt olyan időszak: amikor hat ember helyett dolgoztam. Valószínű ez is benne volt abban, hogy az emberalakok elhagyták a tájat. De ez korántsem volt tudatos, hanem, amikor visszanézek tíz, tizenöt évvel korábbi képeket, akkor látom, hogy jézusom, hol vannak már ezek. Korábban meg úgy voltam, ha fölrajzoltam két fát, akkor már oda kellett firkálnom egy figurát is, hogy ez itt tolja majd a taligáját.
– Ez párhuzamba vonható az önarcképek ritkulásával is? A korai években mintha több önarcképet festett volna, mint az utóbbi időben.
– Valószínű ezzel is összefügg, de én régen se festettem sok önarcképet. Az egész fiatalkori kicsit több, de azért, mert az önarckép a tanulmánynak is kézenfekvő alanya, akkor, ha nem tudok éppen mit csinálni, festek egy önarcképet, mert kéznél vagyok. A későbbiek során azért nagyjából három-négy-öt, hatévenként azért egy-egy önarckép odasikeredett. Általában ezeknek meg is volt a jelentőségük. A 2000-es agyvérzésem után, amikor a jobb oldalam béna volt, és bal kézzel kellett megtanulnom festeni, no, akkor még két-három nagyon drámai önarckép sikeredett. Utána néhány évvel készült még egy önarckép, aminek van jelentősége, és talán tavaly vagy tavalyelőtt festettem egy ágbogas önarcképet, amelyen a száraz ágaknak a rácsán keresztül csak egy kis arc látszik. Tehát nem maradtak el az önarcképek, csak öncélúan önmagamat ismételni, nem látom értelmét. Ha a belső igény indokolja ezután is fogok önarcképet festeni.
– 1990-ben alapította a T-ART alapítványt, ami bizonyos szempontból közösségi, közéleti gondolkodást tükröz. Honnan jön a közösségi létben való erőteljes részt vétel?
– Mindig is ilyen természetem volt. A főiskolai kollégiumban egy műteremszobában laktunk nyolcan. Mindenki utálta ezt a szobát, mert voltak két-három ágyas szobák is, oda vágytak. A mi szobánkban viszont élet volt mindig. Kiállításokat rendeztünk, körbe a falra fölraktuk a képeket, néhány hét múlva szóltunk egy másik kollégának, te, ha vannak rajzaid, akkor tegyük már ki. Közös lét. Maga a szakma, az egy individuális szakma. Festeni nem lehet közösségben. Ez egy magányos foglalatosság. Viszont a kép értelme akkor látszik, amikor az általam beletett hatást le tudom mérni. Amikor valakiken látszik a hatás vagy a hatás hiánya. A művek megmutatása, felmutatása is egy közösségi szerep. Igaz, hogy individuálisak vagyunk, de egymás nélkül nem élhetünk. Hiszen ahányféle ember van, annyiféle kifejezési forma. És egymás lehetőségeiből, hiányaiból, hibáiból és erényeiből tudunk valamiféle rálátást teremteni a sajátunkra is. Az egymással való tisztességes baráti, szakmai beszélgetések a mi közösségi életünknek egy másik oldala, amelyik az én véleményem szerint nagyon jót tesz a munkánknak. Debreceni koromban a képzőművész szövetség területi szervezetének szervező titkára voltam. Ott két olyan tábor volt, hogy nem tudtak önmaguk közül vezetőt választani, mert mindegyik a másikra haragudott. Én voltam a jövevény, aki egyensúlyoztam köztük, és próbáltam kibékíteni őket, próbáltam szakmai irányba terelni mindent. És működött. Ahogy Pestre kerültem, a Szövetségben azt mondták, neked van területi szervezeti tapasztalatod, akkor itt a területi bizottságban tessék működni. Később a festő szakosztály vezetőségében dolgoztam. Amikor létrejött a Művészeti Alap után az Alkotóművészeti Közalapítvány, annak kurátora lettem. Tulajdonképpen a kurátorokat a teljes tagság választotta meg szótöbbséggel. Óriási szó volt, hogy nem én akartam kurátor lenni, nem valakik akartak engem kinevezni oda, hogy no, ez jó lesz nekünk, hanem a szakma egészétől kaptam ezt a bizalmat, és dolgoztunk, harcoltunk, csináltuk, amíg lehetett. Ugyanígy a szakma küldött el a Nemzeti Kulturális Alaphoz, ott is voltam évekig kurátor. Aztán a Dunaszerdahelyi Kortárs Művészeti Gyűjteménynek egyik alapító kurátora voltam. Ma a legnagyobb kortárs magyar gyűjtemény Dunaszerdahelyen van. Itthon sincs ilyen, mert a Ludwig Múzeum nem nevezhető igazi kortárs múzeumnak, hiszen a létező kortárs stílusoknak és kvalitásoknak csak egy kis szegmensét gyűjti.
– Mi a célja ön szerint ma a T-Art alapítványnak?
– A céljaink nem változtak. Az alapításkor a célunk egy III. kerületi kortárs képzőművészeti gyűjtemény létrehozása volt. Az alapító okiratunk 1990-ben ezzel kezdődött. További célunk volt: a magyar képzőművészet közönségének a megteremtése. Hiszen a pártállami világban nem volt a közönség és a művészek között átjárás és kapcsolat. A pártállam ott állt közöttünk, akit ők pártoltak, azt engedték, akit nem akartak, azt nem engedték. A többséget pedig csak épphogy engedték. Ez egy langyos víz volt. Mert ez az épphogy csak engedés jutott a szakma túlnyomó részének. Egy-kettőt engedtek kinőni, azok voltak a barátok, egy-kettőt nem engedtek, azok voltak az ellenség. A többség pedig itt volt és éldegélt. Ilyen langyos vizes iszapban élt mindenki. Na, most a szabadság ennél jobb. De, ha nem veszi át senki az állam szerepét? Hogyan tovább? Csak a közönség veheti át a támogató szerepét, közönségünk az meg nincs. Nincsenek tájékozódási pontok, és nincsenek kortárs gyűjtemények sem. Az érdeklődő nem tudja, kik vagyunk, hányan vagyunk, mit csinálunk? Nem tudja, hogy tudna tájékozódni, hogy tudná az ízlésének megfelelőt megtalálni, támogatni, hogy tud vásárolni, hogy tud gyűjtő lenni, majd ha már meg is gazdagodott? Tehát nekem elsődleges célom az kellett legyen, hogy a gyűjtéssel egy időben a közönséget informáljam, hogy kik vagyunk, kiket tekintünk jónak, minőségnek, és ehhez egy közösséget építsek, akikből majd a művészet fenntartói válnak tíz, húsz, harminc év múlva.
– Megvalósulni látja ezeket a célokat?
– Nagyon sok sikert értünk el működésünk 24 éve alatt, több száz kiállítást rendeztünk, a kezdeti műterem-galériás kiállítás sorozatból már kinőttünk, mert kezdetben nem volt más módunk, mint a saját műtermemben rendezni a kiállításokat. De azt kell, mondjam, hogy itt is elértük azt, hogy egy-egy kiállításra 100–120 ember jött fel a hegyre, akkor, amikor a belvárosban, 20–30 ember volt egy-egy kortárs kiállítás megnyitóközönsége. Márpedig kívül vagyunk szinte a városon. Azt el tudtam érni, hogy megszólítottam és megnyertem ennyi embert – ez még nem a „közönség”, de már a mi pártolóink. Mára elértem azt is, hogy egy-egy jelentős kiállításra 200–300 főt össze tudok verbuválni. A kortárs gyűjteményünk pedig ma már több mint ötszáz darabot számlál. Ezek között tucatnyi Kossuth-díjas, 40–50 Munkácsy-díjas és sok díj nélküli, de nagyon komoly életművet produkáló művésznek a munkái vannak, amelyek mind-mind a művészek támogató felajánlásaként kerültek a gyűjteménybe, a kuratórium felkérése alapján. Mindig magas minőséget képviselő művészt kértünk fel, megnyertük ahhoz, hogy a céljainkkal egyet értsen, és adományozzon a gyűjtemény számára, olyan munkát, amelyik jól képviseli ezt az értékrendet. A KOGART Alapítvány „könnyen” tud kortárs művészeti gyűjteményt létrehozni, úgy hogy évente nem tudom hány százezer forintért vagy millióért tud vásárolni, de nekünk nem volt tőkénk. És így is létrejött egy ilyen gyűjtemény, s ez szerintem nem olyan elkeserítő. Akkor mondjam azt, hogy kiadtunk 26 vagy 27 kisebb művészeti katalógust, a Paletta könyveket, és eddig kiadtunk tíz albumot, olyan kollégákról, akiknek az életműve a magyar művészet élvonalába tartozik. És elsőként mi fogalmaztuk meg az ő helyzetüket, jelentőségüket. Ezért is van, hogy ma már nem lehet Magyarországon a T-Art gondolkodást, a T-Art szemléletet úgy megkerülni, hogy na, ez hülyeség, ilyen nincs is. Van. Ezeket a könyveket eljuttattuk valamennyi megyei könyvtárba az ország területén, valamennyi múzeumi könyvtárba, valamennyi képzőművészeti vonatkozású intézményhez, gyűjteményhez. Ez azt jelenti, hogy még ha a képzőművészeti trendek ideológusai, nem is értenek egyet a mi értékrendünkkel, nem tudnak minket kikapcsolni, meg nem történtté tenni.
– Vannak-e kedves helyszínei, épületei Óbudán?
– Persze, hogy vannak. Leginkább Aquincum. Annak ellenére, hogy szerény római romkert, én nagyon szeretem. Egyszerűen azért, mert nekem annyi romantikus mellékízt és gondolatot sugall, hogy nem tudok kitérni előle akármennyire is triviális téma. Az évek során most már vagy tíz képet festettem az aquincumi rommező vagy az óbudai amfiteátrum vagy itt az aquincumi amfiteátrum fáiról, romjairól, ezek nagyon kedvesek nekem. Ezen kívül hosszú évekig a róka-hegyi kőbányák, a róka-hegyi fennsík és az ürömi fennsík, voltak a legkedvesebb járóhelyeim. Egészen ki a gondolkodó kövekig, ahonnan Ürömre lehetett lelátni. De ugyanígy szeretem Ürömöt is, úgyhogy Ürömről is számtalan képem van az elmúlt évtizedekből. A csillaghegyi és a Kiscelli-kastély körüli területet is nagyon szeretem, aztán szeretem a Fő teret is, a maga emlékeivel és az egységes megjelenésével, a Zichy-kastélyt, de ezek képekben nem megfogalmazott dolgok, igaziból képi sugallatot nekem nem közvetítettek.
Kedvenc
– Földrajzi hely?
– Földközi-tenger, de ott szinte minden, a horvát tengerpart, Olaszország, spanyol tengerpart, minden. Valószínűleg mediterrán embernek kellett volna szülessek.
– Akkor ez egyben a kedvenc víz helyét is mutatja?
– A víz, a kő, a növény és a városok a mediterránumban valami olyan tökéletes egységben vannak, lehengerel mindig.
– Évszak?
– Valamikor csak a tavasz, aztán jött az ősz, jött a tél, most már a nyárral is úgy vagyok… A négy évszak!
– Étterem?
– Óbudán leginkább a Kerék vendéglő.
– Étel?
– Egyszer volt egy kiállításom Hévízen a magyar csárdában, ennek a tetőterében volt egy szép galéria, és az étkező vendégek fölmehettek a két fogás között, vagy a végén pihenésképpen képeket nézhettek. A csárdatulajdonos írt nekem, hogy mondanám meg, hogy mi a kedvenc ételem. Mondom, tárkonyos raguleves és harcsapaprikás túróscsuszával. Amikor lementem a megnyitóra, az étlapon rajta volt: A művész kedvenc étele……
– Ital?
– Hát én az a-val kezdődőeket szeretem, nem vagyok nagyivó, de a nagyon jó pálinkákat is szeretem, borokban a száraz és kicsit érdes soproniak a kedvenceim, de nagyon szeretem a villányit, amik azért teltebb és büszkébb borok, de a rendszerességben inkább a soproni mellett vagyok. Sört csak üdülésképpen iszom szomjúság ellen vagy ételhez. Ital számomra még a graipfruitlé, abból rengeteget iszom. Szeszes italt napközben nem iszom, de ugyanakkor egy-egy liter graipfruitlét megiszom egy nap. Hígítva persze, de akkor már két liter folyadék összejön.
– Szín?
– Az nincsen. Színviszonyok vannak. Nálam a szín sose magában van. Mindig valamihez viszonyítva van. És most az utóbbi években a kedvenc színviszonyom a lila és a zöld. Ezt úgy is szokták mondani, hogy szimultán komplementer. Nem egyenes komplementer, mint a zöldnek a vörös, a lilának a sárga a komplementere, de ez a szimultán komplementer ez egy csúsztatottabb, rafináltabb színviszony, tulajdonképpen nagyon alkalmas arra, hogy az ember ilyen búgó, tompább hangzatokat előhozzon vele, ami a komplementerekkel lehetetlen.
– Növény?
– A leandereimet, hajtásként hoztam olasz meg görög utakról, és dugdostam el idehaza, rendes bokor már mindegyik.
– Intézmény?
– Múzeum.
– Film, filmrendező?
– Fellini, Országúton, Júlia és a szellemek.
– Színész, színésznő?
– Julietta Massina, Kern András.
– Író és mű?
– József Attila versei, Faulkner és Dosztojevszkij regényei.
– Sport, sportoló?
– Nem vagyok sportalkat, amikor nézem, akkor érdekel, de nem szeretem a sztárkultuszt.
– Képzőművész, műalkotás?
– Csontváry, Magányos cédrus.
– Zenész, zenemű?
– Sztravinszkij , Tavaszi áldozat
szerző: A. H. A., fotók: Assay Péter
