A tizenhárom aradi vértanú bátorságát nem lehet dátumokba zárni. Ők nem csupán 1848-49 hősei, hanem a magyar történelem örök hírnökei, akiknek üzenete minden nemzedékhez eljut: a szabadságot soha nem adják ingyen, és mindig akad hatalom, amely el akarja venni.
Az aradi vértanúk emlékezetét felidézve, a magyar történelem keserű tapasztalata újra és újra kimondatja velünk: a szabadságot, a szuverenitást és a nemzet méltóságát nem lehet alku tárgyává tenni. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc hősei nem kértek semmit maguknak – életük árán is a hazát szolgálták, a 13 vértanút 1949. október 6-án Aradon végezték ki, Batthyány Lajos miniszterelnököt Pesten, és tudjuk, őrizzük emlékezetünkben, hogy a véres megtorlásnak sokkal több áldozata volt.
Nekünk, utódoknak a felelősségünk ugyanaz: kiállni a közösségért, a demokráciáért, a függetlenségért. Mert a haza nem elvont szó, hanem mindannyiunk, a gyermekeink jövője.
Az aradi tizenhármak üzenete így nem csupán gyász és könny: inkább intelem, hogy soha ne hajtsunk fejet elnyomás előtt, jöjjön az bárhonnan, hogy emelt fővel mondjuk ki: magyarok vagyunk, és szabadok akarunk maradni.
Amit mi fentebb megpróbáltunk a magunk módján szavakba önteni, Faludy György Október 6. című verse, amelyet az ÁVO pincéjében írt, 1950. október 6-án, mindennél szebben, szívbe markolóbban és hitelesebb tárja elénk:
A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis –
vígasztalódott Vécsey.
Láhner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők, tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús-szép tollai.
Aradon így. A pesti téren
is ütötték a dobokat,
de ő nem félt, csak arca széle
vetett rózsálló lobokat.
Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinski hadsegéde,
Abancourt Károly ezredes.
S mi elfeledtük. A miniszter,
bár hívták, maradt egyedül.
– Az Al-Dunán – szólt – mély a gázló
s vénember már nem menekül.
Leszek bitófán harci zászló,
ha sorsom ezt így rótta ki –
s habár magyar volt Csány László,
úgy halt meg, mint egy római.
A többit, mintha friss, mély sebből
fröccsen szét érdes cseppű vér,
Kuftsteinbe, Grácba, Josephstadtba,
Olmützbe vitte a szekér.
Húszan egy odvas pincelyukban,
nehéz bilincsben, pipájukkal
egyensúlyozták magukat:
így éltek, sakkoztak, dohogtak
és elmélkedtek, jó urak.
Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldották-átkozták a hont
és írtak vert hadakra verset,
tábornok Bemre disztichont.
Volt, aki bírta; más kivénhedt;
olyik megőrült, de az élet
sodrából mind-mind kiesett.
Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
gömbölyödtek a hitvesek.
S az ország rothadt. A rabságot
mindjárt megszokta s elfeküdt
a földön, mint télvízkor vágott,
rózsás rügyekkel tele bükk.
E rügyből egy se bontott zászlót:
a nagy tavaszi láz heve
kilobbant, múló szalmaláng volt
vagy elköltözött másfele,
Londonba, New Yorkba, Turinba
és hűs lidércként messze táncolt.
Száz év – s a magyar börtönéjjel
nem változott száz év alatt.
Száz év – s az első fordulóra
ébredtetek és lassan róva
a lépést, méláztatok róla,
mit hozott Világos, Arad:
száz év – hűséges ingaóra,
én folytatom járástokat,
mások járják lépésetek,
s míg árnyékunk a kőpadlóra
hull – hány nap, hét és hónap óta! –
s kihúnyunk, pisla mécsesek:
sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
árnyatok felénk integet.
