Mostanában már elmondhatom Arany János nyomán:
„Napdíjon kezdte(m), nyugdíjon végz(em)”
A valóságban is érettségi után és a továbbtanulást megelőzően egy szűk évig segédmunkásként rongáltam az önbizalmamat, ott megtanítottak utolsónak lenni a sorban. Nem sejtettem, mi mindent tartogat még a jövő. Sohasem hittem ifjúságom idején, hogy változhat a rendszer még az életemben, amelyikbe a megelőző két generációval egyetemben az én nemzedékem is beleszorult.
1989 nyarán még – bár érkezett egy-két szokatlan jel a magyar politika világából – az átlagos mérnökök viszonylag egyhangú életét éltem. Nyár vége felé odavetődtem az óbudai SZDSZ-gyűlésére a Selyemgombolyítóba. Akkor ők „antikommunizmus” hívószóval szereztek szimpatizánsokat, köztük engem is. Nem nagyon sokkal később az SZDSZ nagyot fordult, de az már nélkülem vált valóra.
Az 1989-es hangulat euforikus volt, bizakodó és egyben naiv. Meglett emberek is komolyan hittek abban, ami reális volt, és abban is, ami nem. Tovább táplálták a reményeket – talán még túl is értékeltük a valóságból érkező információkat – a Romániából év vége felé érkező hírek (Tőkés László elhurcolása, vérengzések, végül Ceaușescu csúfos bukása). Budapesten decemberben a Hősök terén és a román nagykövetség előtt évtizedek óta ismeretlen méretű és szervezettségű tüntetést produkáltak az úgynevezett „alternatív” pártok (MDF, SZDSZ, Fidesz, KDNP, FKGP)
1989. október 23-án az Országgyűlés erkélyén kikiáltották a Magyar Köztársaságot. A magyar állampárt (MSZMP) tagjai ’89 novemberében megalakították az MSZP-t. Átalakulóban volt az egész hazai politikai struktúra. Az MSZP-t Nyers Rezső az MSZMP utódpártjának ismerte el. Úgy tűnt, forrásba került szinte minden. Már ’89 márciusában megalakult az úgynevezett Ellenzéki Kerekasztal az ellenzéki pártok részvételével, és kisvártatva megkezdődtek a tárgyalások az MSZMP-vel. Jelentős esemény volt a novemberi, ún.„négyigenes népszavazás”, amelynek eredményeként meghiúsult a közvetlen köztársasági elnökválasztás elképzelése. A régi országgyűlés feloszlatta magát, és még ’89 decemberében Szűrös Mátyás 1990. március–áprilisra kitűzte a szabad országgyűlési választásokat. Addigra már azonban az „ellenzéki pártok” között is komoly feszültségek keletkeztek.
A választást az MDF nyerte, és Antall József lett az első szabadon választott magyar miniszterelnök, de a pártok és a szabad választások lehetőségétől megrészegült szavazók máris elkezdtek készülni az őszi önkormányzati választásokra.
Furcsa és felszabadító érzés volt mindezt átélni. Minden felbolydult. Az emberek izgatottak voltak. Ma már régóta elmondható azonban az is, hogy az egész rendszerváltoztatás, tagadhatatlan vívmányai mellett, beváltatlan, „jámbor” illúziókat is táplált sok emberben.
Mindezek közepette indult el 30 éve augusztusban Óbudán-Békásmegyeren is a kampány.
30 év a történelemben semmi, az ember, egy generáció életében nagyon sok idő. Ennyi idő elteltével sokan sokféleképpen emlékeznek. Jól-rosszul. (Előfordul, hogy egyik-másik ember memóriáját indulatai befolyásolják.)
A kampány Óbudán is intenzív volt, de mai szemmel – mint mindenütt – fejletlen. Olcsó papíron egyszerű, 2-4 oldalas újságok, szórólapok, akkor még nagy jelentőségű, különböző méretű plakátok, kezdetleges színvonalú kampánygyűlések, nagy nekibuzdulások. Addigra az MDF és az SZDSZ már erősen egymásnak feszült. Engem dr. Lévay Béla professzor úr talált ki polgármesternek, még ’90 januárban is csak mesekönyvi emlékekből ismertem a polgármester szót is. Az SZDSZ-Fidesz jelöltjeként nyertem meg először az akkor még közvetett polgármester választást. A voksolás még kétfordulós volt. ha jól emlékszem az első forduló szeptember végén zárult.
Az óbudai testület akkor még nagy létszámú volt, 47 főből állt. Nyomasztó SZDSZ–Fidesz-fölény alakult ki, talán 35 mandátummal ez a két párt rendelkezett. A Fidesz és az SZDSZ néhány hónapig egy székházban is volt Óbudán. A helyi Fidesz felfogásában a párt ’93-ban távozó csapatához tartozott. Volt köztük nagyjából tinédzserkorú lármázó, de az intelligensebbek nemigen hagyták dominálni.
Úgy emlékszem, mindenki lelkesen vetette bele magát a munkába. Nagyon gyakoriak és hosszúak voltak a testületi ülések. Praktikusan jóhiszemű ciklus volt az első, bár személyi kérdésekben, szimbolikus ügyekben gyakoriak voltak a túlkapások.
A mezőny is tarka volt. Akkoriban szinte szégyen volt egykori MSZMP-snek lenni. Így aztán némelyek titkolták ezt, amennyire lehetett. Az SZDSZ-ben is ismertem olyat, aki 1988-ban (!) lépett be az MSZMP-be, aztán ’89 nyarán már az SZDSZ-ben szónokolt. Úgy is védekeztek, hogy minden alap nélkül MSZMP-s hírét keltették olyanoknak is, akik a közelében sem voltak annak a pártnak. Ez sem új jelenség a történelemben. Nehéz volt olykor megvédeni a kommunista korszak némely értékes emberét, mert a „kirúgási vágy” nem mindig értelmi alapon ébredt emberekben. Egyesek azt hitték, hogy általános felettesekké váltak a városrész minden pontján.
A polgármester választáson a két MSZP-s képviselő is rám szavazott, amire nem sok alapjuk volt, leszámítva, hogy nem akartak MDF-es polgármestert. (Az MDF jelöltje, Czuk László egyébként kifejezetten jóindulatú ember volt.)
Ez az első ciklus számomra mindig kedves marad, mert akkoriban tapasztalatlan, zömében lojális emberek képezték a testületet. Magam is kezdőnek számítottam. Végig lehetett dolgozni a négy évet, nem volt folyamatos, sunyi kampány, és viszonylag kevés volt az aljas gesztus. Egymás magánszféráját pedig akkor még eszébe sem jutott senkinek célba venni, legalábbis Óbudán.
A későbbi ciklusokra is, 2006-ig, amíg kerületi polgármester voltam, végig a viszonylagos nyugalom volt jellemző. Rendszerint józan, inkább együttműködő „társaság” gyűlt össze Óbudán. Én kijöttem az MDF-fel, sőt lényegében az MSZP-vel is, annak ellenére, hogy ideológiai átfedés utóbbiakkal nemigen volt a nézeteinkben. Fura módon, akiket ellenségeimnek éreztem, azokat épp 2-3 SZDSZ-esben véltem felfedezni. Aztán kiderült, hogy nagyot nem is tévedtem ebben.
A praktikus döntésekben azonban ők is normálisan álltak a szavazásokhoz, nem obstruáltak soha.
Amikor 1994 nyarán kiléptem az SZDSZ-ből, akkor decemberben volt a választás, de a helyi SZDSZ nem cirkuszolt addig a ciklus során. Még a kampányban sem nagyon, bár jelöltet persze állítottak ellenem. Mindig akadt az évek során 2-3 olyan SZDSZ-es, Fideszes, MDF-es képviselő pártonként, később MSZP-s is, akik véleményére érdemes volt figyelni. Óbudán a harmadik, de főképp a negyedik ciklusban gyakorlatilag nem is volt valódi offenzív ellenzékem. A legemlékezetesebb választás számomra az 1998-as volt, főképp a győzelem aránya miatt (77-23 %).
Külön meg kell említeni a korábbi tanácselnök, Kiss Imre személyét. Ő a Munkáspárt színeiben került be a második és harmadik ciklusban a testületbe, majd Óbuda díszpolgára címmel tüntettük ki. Karakán, becsületes idős kommunista volt. Nem terhelték a múltból korrupciós ügyek, vállalta magát, nem duzzogott, és a testület egyik legértékesebb tagja lett.
„Látott a pályán.” Nagy szó volt ez akkor.
A városrészt folyamatosan nyugodt mederben tartva működtettük, fejlesztettük is, persze nyilván nem mindenki egyformán gondolja ezt. Itt nem voltak botrányok, látványos cirkuszok. Néha kisebb-nagyobb gyűlölködések azért akadtak, de Istenem, annyi belefért, ha jó nem is volt. Érdekes, de a legelső ciklus arcaira emlékszem a legjobban.
Főpolgármesterként is igyekeztem Óbudára figyelni, a kapcsolat nem szakadt meg, jóllehet volt egy-két kellemetlen tapasztalatom is. Ezeket nem részletezem.
Nagyot változott azóta a világ. A politika általában véve professzionális lett, hogy szerethetőbb is lett-e, azt ki-ki eldönti magában.
Úgy emlékszem az 1989–90-es időszakra, majd az azt követő 16 évre Óbudán, mint életem olyan időszakára, amelyet emberileg bensőséges érzésekkel őrzök magamban. Végül is oda születtem, ott nőttem fel. Megéltem ott fájdalmas és örömteli eseményeket egyaránt, és Óbudával mindig könnyedén azonosulni tudtam.
