Tenk László festőművészt a hazai és a helyi képzőművészetért végzett elhivatott munkája elismeréseként az önkormányzat május 7-én Óbuda-Békásmegyer Díszpolgára címmel jutalmazta. Az Óbuda Napján átadott kitüntetés odaítélésében jelentős szerepe van a feleségével, Csordás Erzsébettel közösen alapított T-Art Alapítványnak is, melynek célja, hogy segítse a mai magyar képzőművészet hazai és külföldi megismertetését, a különböző művészeti ágak, valamint az alkotók és a művészettörténészek közötti kapcsolat elmélyítését, illetve egy óbudai kortárs képzőművészeti gyűjtemény alapjainak a megteremtését, emellett pedig a közönség ízlésformálására irányuló kezdeményezés megtételét is feladatának tartja. Az Óbuda Napján átadott kitüntetése alkalmából Tenk Lászlót a közösségi élet fejlődéséhez nyújtott tevékenységéről, Óbudáról, valamint általában a festészetről kérdeztük.
Mostanában gyakrabban szerepel óbudai orgánumokban, ezúttal pedig Óbuda-Békásmegyer Díszpolgára címmel is elismerték tevékenységét. Nem túl fárasztó ez a fajta népszerűség?
Tulajdonképpen nem népszerűségnek veszem, hanem annak, hogy nem hatástalan az, amit csinálok. Maga a festészet egy feltűnési viszketegség. Lényegében önmutogatás. Amikor képeket csinálok, nem magamnak készítem, hanem azért, hogy megmutassam azzal a halvány reménnyel, hogy tetszeni fog az embereknek. Ezen kívül a képzőművészet népszerűsítéséért, kollégák általam jónak tartott munkáinak megismertetéséért évtizedek óta sokat teszek, de szintén nem a népszerűség érdekében, hanem mert ez a természetemből ered. Úgy gondolom, hogy ami nekem tetszik, arról jó lenne, ha minél többen tudnának. Ha most többet foglalkoznak velem, az azt jelenti, többen vették észre mindezt, amiről pedig azt kell mondanom, jól esik.
Ki számít minőségnek?
Az indoklásban többek között Óbuda-Békásmegyer művészeti életének fellendítése érdekében kifejtett áldozatos szerepvállalása szerepel. Ez jórészt az 1990-ben alapított T-Art Alapítvány tevékenységét jelenheti. Mivel foglalkozik az alapítvány?
Az alapítvány tevékenysége az általam jelentősnek tartott képzőművészet megismertetését, fellendítését célozza. Ez párhuzamosan fut azzal, amit a magam területén, a saját kiállításaimmal együtt végzek, amit én nem tudok különválasztani. Azért csinálom ezeket együtt, mert ilyen vagyok. Azt kell mondanom, hogy önzésből csinálom, mert ezek nekem jól esnek. A T-Art Alapítványt 1990-ben a feleségemmel együtt hoztam létre. Rögtön láttam, hogy a rendszerváltás egyben piacosodást is jelent, mert valakinek át kell vennie az állam szerepét. Miközben tehát láttam a kihívásokat, ugyanakkor a kollégákat is láttam, akiknek minimális képességük sem volt ehhez az új környezethez való alkalmazkodásra. Ehhez nem tudtam úgy viszonyulni, hogy én erről nem tehetek, fusson mindenki úgy, ahogy tud, majd aztán én leszek elől, mert tudtam alkalmazkodni. Ez nem tehetség kérdése, hogy láttam a megoldásokat. Ezért azt gondoltam, hogy hasznos lehet egy ilyen alapítvány, amely ezeket a zökkenőket csökkenti, amely ezeknek az embereknek egy közösségi fórum, ahol együtt megmutatkozhatnak a jók. A közönségnek pedig egy mérce lehet, amely orientálja, egyben szervezi, megteremti a jövőbeli közönséget, amelynek át kell vennie azt a szerepet, amely hajdan az államé volt. A leendő műgyűjtőknek is látniuk kell, hogy kik vagyunk, mi közül választhatnak, ki számít minőségnek, ki a kókler, ki az, aki csak maszatol.
A kifejezés minősége
El lehet ma dönteni, ki a jó? Egyáltalán ki döntse el, mi a minőség?
Ez elég jó kérdés. Azt gondolom, hogy akik tesszük a dolgunkat ezen a területen, nekünk mindenképpen el kell tudni döntenünk, mert nem rosszat akarunk csinálni, hanem jót. Ehhez kell lennie ízlésnek, történelmi, művészettörténeti szemléletnek, jövőképnek. Mindez nem feltétlenül esik egybe a nemzetközi trendekkel, vagy a szép szelet fújó teoretikusok véleményével, de egyfajta ízlés alapján ez egy értékrend. Ennek alapján el kell tudni döntenem, hogy egy adott festészet az minőség, esetleg olyan, amelyben remény van és még kiforrhatja magát, akár remekművet is létrehozhat, vagy a másik oldalról kókler, felszínes, könnyed, látszateszközökkel, hatásokkal operáló valami. A közönséget nem lehet rábeszélve – mert én aztán nagyon tudom, mi a jó – meggyőzni valaminek az értékességéről. Azt tudom megtenni, hogy együtt megmutatom a jókat, s ha a jók egymással összefüggő, koherens szövetet alkotnak, akkor egymást segítik a közönség meggyőzésében. Ha a remekművek közé giccset teszünk, akkor mindkettő lerohad a falról. Én bízom abban, hogy nem stílusok tesznek jóvá egy-egy művészeti produkciót, hanem az előadás, a gondolat, az érzés, a kifejezés minősége. Ilyen értelemben egy nonfiguratív, egy naturalista, vagy egy költői, egy expresszív, vagy akármilyen mű nincs ellentétben a másikkal. E huszonhat év alatt, amióta működik az alapítvány, számtalan kiállítást szerveztem, ahol a legkülönbözőbb, ellentétesnek kikiáltott művek is megfértek egymással. Sőt, mintegy hitelesítik egymást. Amit itt nálam lát a falon, az csak egy szelete annak, hogy mennyi féle ember munkáját szeretem és becsülöm. Nem csak az enyémhez hasonló munkákra mondom, hogy az a jó.
A figuralitás felé
Jól gondolom, hogy többnyire az érettebb festők mennek ki a tájba festeni?
Ma már a tájfestés is ritka. Annyira az elvont megközelítés a domináns, hogy én már egyfajta kövület vagyok. De nem feltétlen a korral jár ez együtt. Az biztos, hogy a korai időszakomban rengeteg figuráns képet festettem, sőt, csak olyat. Ennek az oka az, hogy a tanulmányok során modellek útján tanuljuk a valóság leképezését. Eközben, a portréfestés, az aktfestés, a figuráns kompozíciók alkotása közben az ember rájön a kifejezés ízére, amikor megtalál egy hangsúlyt, egy-egy árnyalatot, egy rezdülésnek a kifejezési lehetőségét. A későbbiekben pedig a már elsajátítottakból épít az ember, tehát szinte teljesen egyértelmű útja van a figuralitás felé.
A gondolkodás nyitottsága
Amikor Csillaghegyre költöztünk a ’70-es évek vége felé, akkor tulajdonképpen a város fölé kerültem és a városon kívülre. A tájnak, a hajnalnak, a ködöknek, az éjszakának és főleg az átmeneteknek – a fél állapotoknak, a fél fényeknek – van valami olyan transzcendens vonzása, amely a figurális, tehát az emberrel kapcsolatos élményekben csak nagyon csöndesen jelentkezik. Egy-egy fenséges napnyugta, hajnali felderengő égmegvilágítás az embert egyféle kozmikus érzéssel tölti el. Innentől kezdve, amikor még csak negyvenegynéhány éves voltam, fokozatosan fordultam a táj felé. Az első időben a tájban még megjelentek a figurák, vagy inkább együtt voltak. Aztán fokozatosan kezdtek kiveszni belőle, s a tájnak ezek a transzcendens elemei váltak uralkodóvá, és amikor mintegy tíz évvel ezelőtt a feleségem meghalt, addigra teljesen elmúltak a képekről a figurák. Magányos, üres és komor lett minden. Mintegy három-négy éve viszont egyre több figura jön vissza, pedig most kezdek inkább idősödni. Újabban tehát a képeimen ugyan a tájban vannak, de uralkodó kifejezéssel vannak jelen a figurák. Azt gondolom, az ember lelki állapota és a gondolkodásának a nyitottsága a külvilág felé, ez szabja meg, hogy témaként mi felé fordul. Rengeteg szépség van a világon, ami felé lehet fordulni.
Bodzay Zoltán
