Azt, hogy kerületünk oktatási- és szociálisintézmény-hálózata – azaz közel nyolcvan (!) telephelyen működő intézmény – mindennap gördülékenyen működjön, az ott dolgozók munkája mellett annak is köszönhetjük, hogy az Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat Költségvetési Szerveket Kiszolgáló Intézmény (KSZKI) csapata biztosítja ehhez többek között a számviteli, pénzügyi, munkaügyi és infokommunikációs hátteret. Hont János, akit az idei Pro Óbuda díjasaink között köszönthetünk, több mint huszonöt esztendőn át, egészen tavaly év végig igazgatta KSZKI-t.
Jellemformáló évek a műhelyben
Egy díj odaítélése mindig arra késztet minket, hogy megismerjük, milyen életút vezetett az elismerést kiérdemlő teljesítményig. Hont János már a pályája elején sem a kitaposott ösvényt választotta, az érettségi után volt azért néhány vargabetű. Noha tervei között szerepelt a továbbtanulás, nem ült be ismét az iskolapadba, hanem fizikai munkát vállalt.
„A hetvenes évek elején járunk. Mint csaknem minden fiatal fiú akkoriban, bolondultam a kocsikért, így autószerelőnek álltam, és ki is tanultam a mesterséget. A munkahelyemen teherautókat javítottunk. Aki ismerte ezt a világot, tudta, ez a szakmán belül a legtöbb teherrel és a legkevesebb elismeréssel járó feladat. A műhelyben töltött évekért mégis hálás vagyok, túlzás nélkül mondom, jellemformáló tapasztalat volt, meghatározta, hogy milyen emberré váltam.”
Hont János ugyanis először itt találkozott és dolgozott együtt olyan munkatársakkal, akik a legelesettebbek közül érkeztek, akiknek az érdekeik érvényesítéséhez egyáltalán nem volt eszközük. Elég, ha annyit mondunk, ő volt közöttük a kevesek egyike, aki fővárosi volt, a többiek mindennapjai kizárólag a műhelyben és a hasonlóan nem túl szívderítő munkásszállón teltek. De János szót értett velük, miközben a továbbtanulási terveiről sem mondott le. Munka mellett estin járt az ELTE jogi karára. „Három évig minden szabadságomat a vizsgákra és az azokra való felkészüléssel töltöttem, plusz szabadnapot nem kaptam, a munkahelyem nem támogatta tanulmányaimat akkoriban.”
„Később – a szakma ifjú mestereként, megfelelő támogatással – nappalin közgazdasági területen már sikeresen diplomáztam. A diploma után egy ideig maradtam a vállalatnál. És egészen másként tudtam az irodából is az ott dolgozó kétkezi munkásokra tekinteni, megérettem őket, ismertem milyen nehéz emberi történeteket cipelnek, összetettebb, teljesebb képem volt a világukról. Idővel aztán új kihívás után néztem.”
Hírlapkiadó, Hobo és bruttó
És valóban: új munkahelyén, az azóta megszűnt Hírlapkiadó Vállalatnál sem maradtak el a kihívások. Hiszen az 1986-os forradalmi szja-törvény és az ahhoz kapcsolódó teljes bérbruttósítás Hont Jánost itt találta, bér- és munkaügyi osztályvezetőként.
„Az összes megyei lapkiadó hozzánk tartozott, így a változás legkevesebb tízezer kolléga életét határozta meg. És mi személyekre lebontva konkrét számításokat végeztünk, hogy optimális megoldást megtaláljuk. Komoly szakmai sikerként éltük meg ennek a levezénylését, és ehhez kapcsolódóan a vállalat életében először tervezhető bérköltségvetést teremtettünk. Ezek a tapasztalok igen hasznosnak bizonyultak később itt, a harmadik kerületi munkámban is. De voltak a lapkiadónál teljesen más típusú sikerélményeim is. Ugyan pártvállalat volt, mégis mi adtuk ki először például Földes László Hobo sapiens című kötetét, nagy szó volt ez akkoriban, és generációk meghatározó olvasmányélményévé vált! Nekem személy szerint konkrét listám volt azokról az indexre tett könyvekről, amelyek megjelentetéséről álmodtam. Aztán jött a rendszerváltás, és sok mindent, köztük a könyvkiadás világát is szabadabbá formálta…”
„Szolgálat a miénk”
A rendszerváltáskor Hont János már óbudai lakos volt. Ma is ugyanabban a lakásban él. Friss beköltözőként és fiatal édesapaként – mert első gyermeke már a kerületben született – bekapcsolódott a helyi közösségi életbe. 1990-től négy éven át az első önkormányzat közvetlenül választott képviselője volt.
„A költségvetési bizottság elnökeként találkoztam a kerületi költségvetésre vonatkozó dokumentációkkal, ami hihetetlen mennyiségű, átláthatatlan adathalmaz volt, a kockás papírra kézzel írt, hosszú számsorokat lehetetlenség volt nyomon követni, ellenőrizni. Tudtam, itt változás kell, különben sohasem fogjuk átlátni a kerület ügyeit.”
Így amikor az Önkormányzat az újonnan létrehozott KSZKI élére nyílt tender útján keresett igazgatót, Hont János is beadta pályázatát, amelyben többek között arról írt, hogyan lehetséges a kerületi önkormányzati intézmények szakmai kapcsolatrendszerét modernizálni és hatékonyabbá tenni. 1996-tól egész a múlt év végig ő volt az újonnan alakult óbudai KSZKI igazgatója.
„Arra vagyok talán a legbüszkébb, hogy valódi szolgáltató szervvé váltunk. S a hitvallásomat, hogy mi nem vagyunk hatóság, sem a hatalom birtokosai, hanem szolgálat a miénk: azért vagyunk, azért dolgozunk szigorú szakmai kritériumok alapján, hogy a kerületi intézmények megfelelően működhessenek, munkatársaim is magukévá tették, és erre is csak büszke lehetek.”
„Kulcspozícióba került munkatársakat mindig magam választottam ki, és döntő volt a kreativitásra törekvésük. Így tudtuk megvalósítani például a közétkeztetés rendszerének digitális átállását – ma már a szülők döntő többsége elektronikus felületen rendeli és fizeti ki több mint tízezer gyermek számára az étkezést, és ez a kreativitás teremtette meg azt is, hogy Óbuda iskoláiban ezerszám kapnak nemzetközi számítógép-kezelői (ECDL) bizonyítványt a diákok, köszönhetően az általunk bevezetett programnak. De épp a jelen helyzetben értékelődhet fel az is, hogy az idősek számára is elérhetővé tettük a digitális írástudás programját. Sok száz, az idősebb korosztályhoz tartozó lakos tudhatott a nálunk szerzett ismeretekkel felvértezve még ebben a kritikus helyzetben is kapcsolatot tartani a szeretteivel, a családtagjaival vagy például az oltásra regisztrálni.”
Munkája nyomán: Óbuda, az intelligens város
Az új szemlélet része volt az is, hogy a KSZKI minden tárolt adatot hozzáférhetővé, átláthatóvá tett. Ezt úgy fogalmazták meg, hogy „biztosítottuk a rendszer azonnali válaszadó képességét”, hiszen az intézmények csak akkor tudnak demokratikusan és hatékonyan működni, ha a munkájukhoz minden szükséges információ a rendelkezésükre áll, vallja Hont János.
„Ahhoz is ragaszkodtam, hogy a mi munkánk és döntéseink is nyíltak és átláthatóak legyenek. Ahogyan az adatok hozzáférhetőségéhez az is hozzátartozik, hogy lehetővé tettük: minden intézményünk minden dolgozója, ha igényli, elérhesse, láthassa milyen adatokat tart róla nyilván munkaügyi rendszerünk.”
Szintén Hont János érdeme, hogy Budapesten elsőként, majd egy évtizeden át egyedülállóan a harmadik kerületi intézmények online kapcsolata kiépült: már húsz évvel ezelőtt rendelkezésükre állt például a belső elektronikus levelezési rendszer és adathozzáférés.
„Mindezt egy intranethálózat megtervezésével értük el, amely akkor is rendelkezésre áll, ha az internet nem elérhető. Volt is rá példa, hogy műszaki hiba miatt – egy főkábel földmunkák során megsérült – nem tudtunk a világhálóhoz csatlakozni, mi mégis kapcsolatban tudtunk maradni, tudtunk működni. És hogy papíralap helyett sikerült a dokumentációt és az ügyintézést, ahol csak lehetséges, az elektronikus térbe terelni, mi sem bizonyíthatja jobban, mint az, hogy amikor tavaly decemberben kiköltöztem az irodámból, egyetlen dossziéban elfértek kinyomtatott irataim.”
Én meg tudom fogalmazni, ők meg tudják csinálni
Hont János augusztusig felmentési idejét tölti, ugyan marasztalták volna, de a jogszabályok nem engedik, hogy nyugdíjkorú jelölt újra pályázzon pozíciójára. Mint mondja, nyugodt lehet, nélküle is minden működik, köszönhetően kollégáinak és utódjának, utóbbit kiváló, magasan képzett vezetőnek tartja, és ő csak tudhatja, hiszen egykor ő maga hívta a KSZKI-hoz munkatársnak.
„Biztosan tudom, intézményünk fejlődése nem áll meg, együtt kezdtük el, és kollégáim most folytatják például adataink, elektronikus dossziéink felhőbe költöztetését, amely egységes és biztonságos tárolást biztosít. És a közösen kiépített intézményi hálózatunk alkalmas arra, hogy a veszélyhelyzet idején a kerületi munkatársak otthonról dolgozzanak. Noha még nem született meg a jogszabály a home office feltételeiről és kereteiről, mi már a józan észre és a szakmai tapasztalatainkra támaszkodva két-három hónap alatt kifejlesztettük, bevezettük és működtetni tudtuk a virtuális konferencia rendszerét, a home office valós idejű monitorozását.”
Mindezeket az eredményeket, sokszor úttörő megoldásokat látva óhatatlanul felmerül a kérdés, egy pénzügyi szakember hogyan tud ilyen otthonosan mozogni, sőt újításokkal előrukkolni az informatika világában.
„Nincs ebben semmi ördöngösség, nem vagyok sem informatikus, sem programozó, én csak pontosan meg tudom fogalmazni, mit szeretnék elérni, miben szeretnék továbblépni, a számítógépes szakemberek pedig megvalósítják.”
A mindig megújuló esernyős alakok
Hont János január óta otthon tölti az idejét, de nem tétlenül, hiszen, mint mondja, betűéhsége van, annyi a könyvespolcokon sorakozó kötet, amelynek az elolvasását évek óta tervezi, de korábban nem jutott rá elég szabadidő. S a szellem mellett a test megmozgatására is figyel, hiszen mindennap kereken húsz kilométert fut, erről nem mond le. És hogy mi hiányzik neki a legjobban, amióta bezárt a világ?
„Az utazás az életem. És nagyon hiányzik az óbudai Sziget Fesztivál, az elmúlt több mint huszonöt évben, amióta csak létezik, talán csak két ízben nem vettem részt rajta.”
Hont János mégis azt mondja, hogy ő nem vallhatja magát tősgyökeres óbudainak – ezzel azért mi vitába szállnánk egy picit –, de gyermekei igen, akik itt születtek, itt jártak iskolába, és itt is érettségiztek. Már mindketten kirepültek, ám pályaválasztásukra mindenképpen hatott édesapjuk hivatása.
„A kislányom éppen azon a napon született, amikor harmincegy évvel ezelőtt Óbudára költöztünk. Én értem be utolsónak a kórházba, hogy láthassam a babát, mert egész nap a szekrényeket cipeltem a költöztetőkkel együtt. De jól van ez így, azóta sem bántuk meg, hogy Óbuda lett az otthonunk. Ez a lakás is a kedvenc helyeim egyike. Lányom két diplomával a humánpolitika mellett köteleződött el. Felnőtt fiam pedig – néhány vargabetű után, pár évig például a szakmát is kitanulva a mentőknél dolgozott – most az Egyesült Államokban képezve magát épp a napokban fejlesztő programozóként foglalta el az első állását odakint.”
Így az sem meglepő, hogy Hont János, amikor arról kérdezem, melyik a legkedvesebb helye a kerületben, visszakérdezett: „Hol kezdjem a sort? Annyi van, annyihoz köt szép emlék.”
„Talán az Esernyősként emlegetett szoborcsoportot választanám kedvencemnek, a kis térrel, ahol áll. Amikor elsétálok Varga Imre alakjai mellett, mindig úgy látom őket, hogy nem szobrok, hanem élő emberek, akik lélegeznek, mozognak, nevetnek… Mindig megnézem őket, amikor arra járok, és mindig elcsodálkozom, hogy minden alkalommal mások, hogy sohasem ugyanolyanok, mint korábban voltak.”
Szívből gratulálunk az elismeréshez!
