1925. április 9-én született Kerényi Grácia, Óbuda Díszpolgára, a lengyel irodalom kiváló magyarországi népszerűsítője, aki mindkét ország irodalmi életében maradandót alkotott.
Édesapja Kerényi Károly neves ókortudós, így már gyermekként természetes volt számára az irodalom, az idegen nyelvek és kultúrák iránti vonzalom és a humanista alapértékek. Még egyetemista volt, amikor a német megszállás idején letartóztatták és Auschwitzba hurcolták, ahol egy lengyel nyelvű Biblia, valamint fogolytársnői segítségével elsajátította a lengyel nyelv alapjait. Életét ettől fogva a két nép barátságának és kulturális együttműködésének szentelte, Lengyelországot élete végéig másik, választott hazájának tartotta.
KERÉNYI GRÁCIA ÉS ÓBUDA
Az írónő az 1960-as évek elején költözött a Fő tér 2. számú patinás ház második emeleti, tágas lakásába, amely 1971-ig volt lakóhelye. Élete azonban egyetlen nagy utazás volt Magyarország és Lengyelország között: két városban, Budapesten és Varsóban volt otthona, és mindkettőt sajátjának vallotta. Az útkeresés, az identitás kérdésének tisztázása számára elsősorban a kulturális gyökerek mélyebb megértésében rejlett. A kultúra volt a kapocs, amelynek révén otthon érezhette magát itthon és lengyel földön egyaránt. 2014-ben posztumusz Óbuda Díszpolgárává választották.
A kiváló alkotóra két otthonáról írt versével emlékezünk.
Hazák között
A visszatérés, a ráismerés.
Bölcs voltál, Platón, akárcsak a fecskék.
A Visztula is, nemcsak a Duna,
bükk és tölgy helyett nyírfa és fenyő:
a kakas torkában, amikor kukorékol,
a pitypang sárgaságában, és egyáltalán,
a sárgában, a fehérben, a kékben –
minden ismerős
mikor meglátsz, a pillarebbenés,
ha hangod hallom, szavam elakadta,
a biztonság, hogy megvagy, és a kétség –
a süketnémát irigyelni bűn,
fogalmak, szavak nélkül élnek-e? –
anyanyelvemen jobb-e, hol a jelzők
orgiájába belevesz a lényeg –
de hisz a lényeg úgyse fér szavakba –
hova megyek haza, oda, ahol a Duna, ahol a Balaton,
a Pilis, a Börzsöny, a mittudomén,
ahol a gyermekláncfű-pitypang-kákics-kutyatej –
vagy ahol a varjak és kövek, a mássalhangzósak, a kékszeműek,
vagy ahol a kiskacsa, kecske,
mókus, gesztenyefa –
én mindig mindenkihez visszatértem
és hű is voltam mindenkihez –
a Királyhágón láttam egyszer ilyen pirkadatot
a vonatból, vagy az auschwitzi apellen,
de ennyi szederbokrot fehérleni sehol sem,
ez a Visztula-táj –
de a szél magyarul zúgatja a fákat –
édesapa-édesanya,
tudjátok-e mi a haza,
de hisz ti is kétfele –
de amikor a nap a hold az eső a felhők –
túl magányon és paranoián
te nagy ég, borulj rám.
1965
Kép forrása: Fortepan 106458
