1928-29-ben Az Est tehetségpályázatán nyert ösztöndíjjal Olaszországban és Németországban járt, ott kezdte írni egyetlen regényét, az 1931-ben megjelent A nagymosodát. Gelléri valójában a rövid prózai műfajok mestere volt, így regénye sem más, mint reális-látomásos novellák füzére. A műről elragadtatással nyilatkozott Bálint György, Szabó Lőrinc és Halász Gábor is. Ezt követően életében még négy novelláskötete jelent meg: Szomjas inasok, 1933; Hold utca, 1934; Kikötő, 1935; Villám és esti tűz, 1940. Művészetét több rangos elismeréssel is díjazták: megnyerte a Mikszáth Kálmán-regénypályázat és a Nyugat novellapályázatának díját, 1932-ben Baumgarten-jutalmat, 1934-ben pedig Baumgarten-díjat kapott.
1940-től az akkor már sokat betegeskedő írót egyre gyakrabban hívták be munkaszolgálatra. 1944-ben az ausztriai Eigenauban teljesített szolgálatot, innen 1945-ben a mauthauseni, majd a günskircheni koncentrációs táborba került. A tábor felszabadulását ugyan még megélhette, de gyenge szervezete a flekktífusszal már nem tudott megküzdeni, s 1945 májusában, egyes források szerint 10-én, mások szerint 5-én vagy 20-án az ausztriai Wels kórházában meghalt. A munkaszolgálatos évek alatt megírt Egy önérzet története című, töredékes önéletrajz-regényét majd csak jóval halála után, 1957-ben adták ki. Műveiből Herskó János Vasvirág címmel készített filmet 1958-ban.
Gelléri stílusát Kosztolányi “tündéri realizmusnak”, Németh László “álommal beoltott realizmusnak” nevezte. Minden munkája a létező valóságban gyökerezik, helyszíne a nagyvárosi szegénység örömtelen, szürke és rideg világa, hősei munkások, lecsúszott kispolgárok, nincstelenek. Gelléri helyettük és nekik is álmodik egy színesebb varázsvilágot, amelyekben a hétköznapi ember is mitikus hőssé válhat.
(Múlt-kor/MTI-Panoráma – Sarudi Ágnes)
