Önkormányzatunk áldozatsegítő programjának részeként tartottunk panelbeszélgetést május 10-én “A művészet szerepe a gyógyulásban” címmel az Esernyősben; az esemény kapcsolódott az Esernyős Galériában megtekinthető „A hely, ami segített” kiállításhoz. Meghívott vendégeink Füri Katalin művészetterapeuta, a tárlat kurátora, Forrai Borbála pszichológus, Járdány Bence művészetterapeuta, valamint Tóth Györgyi integrált táncterápia csoportvezető jelölt, a NANE Egyesület szakértője voltak.
Az eseményt moderáló Horgas Péter, a civil bázis elnöke mindjárt aktualitással indított: arra volt kíváncsi, a vendégek hogyan élték meg az új miniszterelnök – előző napi – beiktatását, mit jelenthet szervezeteik számára a változás. Hiszen számtalan civil szervezet küzd hosszú évek óta és hívja fel a figyelmet fontos társadalmi kérdésekre, problémákra úgy, hogy közben állami feladatokat teljesítenek, teljesítettek az állam helyett. A Tisza-kormány vezetői nyitottnak tűnnek a civileket is érintő társadalmi kérdések felé, kifejezetten szakemberekkel dolgoznak. Most úgy tűnik, hogy a NANE-hez hasonló civil egyesületek számára is fontos lépésekre van esély, akár még az Isztambuli Egyezmény elfogadására is.
Vendégeink, mint megosztották, óvatos optimizmussal állnak az új helyzethez, de biztató folyamatokat látnak, s van bizalmuk az iránt, hogy társadalmilag érzékenyebb kormány fog dolgozni. Az elmúlt bő másfél évtized számtalan rossz tapasztalata inti őket óvatosságra, hogy a remény és az optimizmus aktívan éljen bennük. A családon belüli erőszak témáját, ügyét, érzékeny kezelését hagyományosan nem karolták fel a kormányok, s egyelőre hiányzik az érintettek társadalmi támogatottsága is.
A vendégek elmondták, dolgozik még bennük a gyász és a düh, hiszen az elmúlt húsz évben sorakoztak az elpocsékolt lehetőségek, rengeteg mindent lehetett és kellett volna megvalósítani. A mindenkori hatalom kifejezetten bántalmazó mintázatot mutatott állampolgáraival szemben. És sajnos konkrét személyek és sérelmek, halálesetek is tartoznak az általuk megélt gyászhoz. Lesz ugyan elszámoltatás, de mint mondták, a már elveszített embereket nem lehet visszahozni.
A mostani kormányváltás lehetőség arra is, hogy érdemi diskurzus induljon el a civilekkel, szakemberekkel és szükség van társadalmi érzékenyítésre, edukációra, hogy megváltozzon az is, ahogyan a többség gondolkodik a nők és férfiak viszonyáról, a nemek egyenlőségéről, az állam ellenséges szexista retorikája után.
Mit jelent a gyógyulás?
A megjelentek konszenzusa alapján az új kormányzat gyógyítani akar. De mit is jelent a gyógyulás? Mikor lehet kijelenteni, hogy a gyógyulás folyamata befejeződött, egyáltalán lehetséges-e?
Talán az tekinthető gyógyulásnak, amikor adott trauma már egyértelműen nem határozza meg a mindennapokat s a bántalmazott identitását. Az, ha már teljes életet tud élni, meg tudja élni az örömöt, az intimitást a kapcsolataiban. Ekkor tekintheti önmagát gyógyultnak. Elfelejteni azonban nem lehet egy traumát, az mindig része lesz az életének és személyiségének.
Amikor gyógyulásról van szó, folyamatban érdemes gondolkodni. Olykor éppen a folyamat lenyugvása idején hívódik elő erősebben a korábbi trauma, s ekkor lehet vele hatékonyabban foglalkozni, mert az érintett közelebb van ahhoz, hogy mélyebben hozzányúljon. Egyfajta spirálként érdemes a traumafeldolgozásra tekinteni, amiben ugyan mindig vissza tud kerülni az ember egy adott pontra, de eggyel mindig feljebb is lép, így lehet érzékelni a gyógyulás folyamatát.
A biztonságos tér fontossága
A gyógyuláshoz a traumafeldolgozás során kiemelten fontos a biztonságos környezet, alapvető része a biztonságba kerülés. Addig nem lehet a feldolgozással foglalkozni, amíg a trauma újratermelődik. Ha az ember újra és újra traumatizálódik, az olyan, mintha egy lyukas csónakból próbálnánk merni a vizet. Mind csoportos, mind egyéni terápia során kiemelt jelentőségű, hogy a traumáját megosztó ember számára a biztonság garantált legyen, hogy a többiek számára is biztonsággal megoszthassa, ami vele történt.
A csoportos terápiákban is létezik nyílt és zárt csoport. A nyitott csoportokhoz lehet kapcsolódni bármikor, ezért fontos, hogy olyan segítő témák jelenjenek meg, amelyek nem mennek mélyre, csak egy-egy alkalmat bírnak el. Egy zárt csoport, ahova nem csatlakozik menet közben senki, viszont biztonságosabb teret ad arra, hogy fel lehessen építeni egy hosszabb megtartó folyamatot. Alapvető, hogy a résztvevők érezzék, hogy tere van annak, amit szeretnének megosztani és van rá fogadókészség. Időre van ehhez szükség, ami teljesen egyénfüggő. Egyéni terápiák során pedig fontos, hogy a terapeuta támogató kísérő legyen, kompatibilis legyen a személye a hozzá fordulóval. De előfordul, hogy valaki terápián kívül találja meg azt a biztonságos közeget, ahol végül a feldolgozásra képes.
Terápiás keretekben a biztonságos tér megteremtése után a csoportfolyamatokban fokozatosan építik fel az egyre nagyobb kihívást jelentő feladatokat. Folyamatos és tudatos tervezés, a csoportvezetők alapos és tudatos munkája a résztvevők figyelése, például akár integrált kifejezés- és táncterápia során, de más művészetterápiákban is; az, hogy hogyan reagál a csoport a helyzetekre, és fontos szem előtt tartani, hogy a biztonság egy folyamatosan, dinamikusan változó dolog. Olyan pedig nincs, hogy “túl sok” biztonság, fontos azonban, hogy ne legyen túlzott óvatosság, elfojtás, lehessen a traumát felhozni, azzal dolgozni.
“A hely, ami segített” című kiállítás alapjául szolgáló photovoice folyamatnak volt egy zárt csoportos része, amit megelőzött egy egy éves traumafeldolgozó művészetterápiás workshop “A biztonságos tér” címmel. Minden résztvevőnek mást és mást jelentett a biztonságos tér, az, hogy mikor jelenik meg számára a biztonságosság. Van egy lépcsőzetessség abban, hogy kinél mikor alakul ki a biztonság érzése.
Érdemes még megemlíteni, mennyire nem biztonságos a jelenlegi társadalmi környezet: jellemző az áldozatok irányába a győzködés, például az iránt, hogy kötelességük felszólalni más sorstársakét, amire a társadalom értetlenséggel reagál, nem értik, az illető miért mondja, amit és eddig miért nem monda.
Hogyan lehet családon belüli erőszakkal foglalkozni terápiában?
Családon belüli erőszakkal foglalkozáskor fontos a traumatudatos, traumainformált attitűd, továbbá az, hogy legyen területspecifikus tudás, ismerje az ember a mögöttes folyamatokat, a bántalmazó kapcsolatok pszichológiáját, szisztematikus kulturális mintázatát, szocializációs különbségeket, amelyek lehetővé tudják tenni a családon belüli erőszak létrejöttét. Így lehet például megérteni, hogy valaki miért nem tud csak úgy kilépni egy bántalmazó kapcsolatból, vagy miért megy vissza mindig a bántalmazójához. Alapvető, hogy a segítő ne legyen áldozathibáztató. Fel kell rá továbbá készülni a szakembernek is arra, hogy ő, mint segítő is tud másodlagos traumatizációt elszenvedni – szükségesek egyéni technikák ennek a kezelésére.
A csoportterápia során olykor valaki nagyon sokáig vár, mire meg tudja osztani a traumáit, nehézségeit, fájdalmait, de ezután dominóeffektust tud elindítni a csoportban, s végül mások is követik a példáját és megosztják érzéseiket.
Nehéz a traumához nyúlni. Fájdalmas élmények feldolgozásakor a művészetterápia során, legyen az akár képzőművészet, akár fotózás, tánc vagy zene, úgy dolgoznak vele, hogy ezeket az érzéseket alapvetően áthelyezik az alkotásba. Nem tudatosan beszélnek róla, tudatalattival dolgozva helyezik ki a bennük lejátszódó gondolatokat, érzéseket. Ettől máris biztonságosabb a folyamat, mert onnantól kívülről fognak tudni rálátni belső folyamataikra. És ez egy olyan új tapasztalat, amihez később is nyúlni lehet, amikor újra feljönnek ezek az érzések, gondolatok.
Hogyan érdemes művészetterápiát választani?
Változó, hogy ki mivel dolgozik szívesen: szöveg, zene, képalkotás, mozgás… a terápia kezdetekor érdemes felmérni – például workshopok alatt -, ki milyen önkifejezéssel lehet komfortos. Ennek ellenére érdemes lehet olyan módszert is kipróbálni, amiben az ember mégsem annyira komfortos és gyengébb, s nem azt a formát, ami a legközelebb áll hozzá és tapasztalata van benne, hiszen a fejlődésben ez rengeteget segíthet.
A művészetterápiának nagyon fontos része, hogy az alkotásnak nem kell “valamilyennek”, akár sikerültnek lennie. Nem szép alkotásokat készítenek, hiszen nem ez a fő szempont, de ettől még lehet esztétikai élménye is.
Milyen visszajelzések érkeznek a nézőktől, amikor egy ilyen belső folyamatot képeken keresztül bemutatunk, megindít-e náluk valamit, tud-e gyógyító lenni egy ilyen kiállítás a néző számára is?
Érkezett visszajelzés a kiállításra külső nézőtől is arról, mennyire megfogta több kép és változásokat hozott elő benne. Érdekessége a kiállításnak, hogy a képek mögötti folyamat verbalizálásra kerül, ami hívószóként teljesen laikus nézőben is kialakíthat projekciókat a képek láttán, ami vezethet felismeréshez, akár gyógyuláshoz.
A tárlat kialakítása sokat segít abban, hogy közelebb kerüljön a nézőhöz, mint egy általános kiállítás. Sokkal több információt tudunk meg a kép készítőjéről, mint amennyit alapvetően tudnánk egy átlagos kiállításon. Az otthonos berendezés új réteget ad hozzá. Ha valaki közvetlenül nem is érintett családon belüli erőszakban, attól még általánosan kapcsolódhat hozzá. Nagyon életigenlő, inspiráló kiállítás, hiszen megmutatja, hogy emberek képesek kilépni nagyon nehéz élethelyzetekből, s élményeit egy értelemmel teli alkotásba tudja csatornázni, ebből pedig mások is élményszerűen tudnak gyarapodni. Elgondolkodtatja a nézőt, hogy mi számára a biztonságos hely, kapcsolódhat ahhoz, másnak mit jelent a biztonságos tér.
Magyarországon jelenleg többszázezer nő felelne igennel arra, hogy az elmúlt 12 hónapban érte-e súlyos erőszak a kapcsolatában. Ebben a csoportban lehetnek olyanok, akik magukat azonosították már érintettként, de olyanok is, akik még nem. A megjelenített élmények nagyon konkrétak, nagyon egyediek, de a társadalmi kontextus miatt mégis nagyon hasonlóak tudnak lenni mások élményeihez. Könnyű kapcsolódni, és felszabadító annak felismerése, ha az ember ugyanebben a helyzetben van. A traumatizált emberek körében az elszigeteltség érzése rettentő erős élmény, és sokat segít, hogy van egy olyan hely, mint ez a kiállítás is, ahol ez megfogalmazódhat.
Kitekintés
A beszélgetést azzal a kérdéssel zártuk, milyen intézményekre, projektekre lenne a legnagyobb az igény, amihez állami támogatásra is szükség lenne.
Résztvevőink kiemelték:
- Közpolitikai szinten létezik már egy recept, nelynek neve az Isztambuli Egyezmény. Ennek a ratifikálása volna kiemelten fontos, hogy legyen egy összehangolt, jól működő rendszere a segítőknek, szakembereknek.
- Szükség van önkormányzati szinten minden támogatásra, hogy az önkormányzati intézményekben, helyi rendőrkapitányságokon, akik helyi szinteken a problémában érintettek, legyen náluk kihez fordulni, legyen ténylegesen elérhető a segítség.
- Továbbá fontos lenne, hogy elérhető legyen a széles közönség számára mentálhigiénés segítség, s az az oktatási rendszerbe is bekerüljön.
A program Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat Áldozatsegítő programjának keretein belül valósul meg, melyről ezen a linket olvashatnak többet.
“A hely, ami segített kiállítás” című május 28-ig megtekinthető az Esernyős Galériában.
