Telefon, riasztó csengőszó, ugrás a mentőbe, száguldás, heves szívverés, kiszámíthatatlan helyzetek. Versenyfutás az idővel, számos tragikus és felemelő történet. Életmentés. Kulcsszavakban a mentők mindennapi munkája. Hogyha valakiknek, nekik igazán jár az elismerés. Kondor Zoltán mentő gépkocsivezető egyike azoknak, akit idén Óbuda-Békásmegyer Közbiztonságáért- díjjal jutalmazott az önkormányzat, melyet Óbuda Napján vehetett át. A tettek emberével munkájáról, hivatásáról beszélgettünk.
„A mentőállomáson kezdettől fogva beilleszkedett, mindent megtesz, hogy ismeretei gyarapodjanak, megfeleljen választott hivatása kihívásainak. Részt vesz a belépő kollégák 
szakmai képzésében, a kerületi társszervek, intézmények és iskolák rendezvényein számíthatunk rá. Segíti a mentőalapítványunk munkáját…” Amellett, hogy kitűnő munkatárs, sokat tett azért, hogy otthonosabbá váljon a csillaghegyi állomás. Hol társakkal, hol egyedül, festett, meszelt, takarított, füvet nyírt, rendbe tette az udvart.
Mint megtudom, a csillaghegyit szakmabeliek csak úgy emlegették, hogy az „elit”, „pizsamás” állomás. Több volt a pihenőidejük. Azért volt könnyebb dolguk, mert még néhány évvel ezelőtt nem kellett menniük a fővároson kívülre. Most már bárhová hívhatják őket.
Összetartó csapat
Ahogy maguk közt hívják egymást, a bajtársaknak közös kikapcsolódásra is jutott idejük, energiájuk. Gyakran bográcsoztak együtt a mentőállomás udvarán, a szabadnapjukon. Napjainkban mindenki még inkább rohan, most már nemcsak a másod-, de akár a harmad-állásához is. Minden nehézség ellenére ma is elmondható, hogy összetartó a csapat, melynek oszlopos tagja Kondor Zoltán.
– Jólesik az elismerés, különösen, hogy azok javasoltak, akikkel nap mint nap együtt dolgozunk. Ebben a szakmában különösen fontos, hogy jól kijöjjünk egymással. Azt hiszem, én elég jól tudok alkalmazkodni. A munkám mellett talán ezt is díjazták.
22 éve Csillaghegyen
– Mióta vezet mentőautót? Mit szeret leginkább a munkájában?
– Előző munkahelyem a Közlekedési és Műszaki Vállalat volt, ahol a cég megszűnéséig szintén gépkocsivezetőként dolgoztam, de egy ideig voltam szobafestő-mázoló is. Idén augusztus 15-én huszonkét éve, hogy itt vagyok a csillaghegyi mentőállomáson. A pályám évtizedei alatt folyamatosan képeztem magam, elvégeztem számos tanfolyamot, letettem minden fontos vizsgát, köztük a KIM-et is (kiemelt mentő gépkocsin rendszeresített eszközök használata – a szerk.) – Mindig is szerettem tempósan vezetni. Ez volt az egyik ok, amiért mentő gépkocsivezető szerettem volna lenni annak idején. És természetesen az emberéletek mentése. Persze a folyamatos haladás a legfőbb szempont, nem a száguldozás.
– Ilyen munka mellett nem árt, ha az embernek kiegyensúlyozott a családi háttere.
Évekig a Szentendrei út mellett laktam, aztán elváltam. A jelenlegi páromat tizenhat éve ismertem meg a Szent Margit Kórházban. Ápolónő volt. Csendesen, harmóniában élünk, Pilisszentivánon. Ott is sokáig dolgoztam másodállásban, de most már fáradok. 57 éves koromra levezettem pár mérföldet. Gyakran, akárcsak a társaim, 200 kilométert megyünk naponta. Picit úgy érzem, visszaélnek az elhivatottságunkkal. A fiatalok számára nem vonzó ez a pálya, sem anyagi, sem erkölcsi szempontból.
Közvetlen emberi kapcsolatok
– Hogyha olyan a helyzet, meg szokták néha köszönni közvetlenül is a munkájukat?
– Még vannak emberek, akik, ha tudják, annyit legalább mondanak, hogy köszönöm. Mostanában nem jellemző, de még pár évvel ezelőtt is volt rá példa, hogy bejött hozzánk a mentőállomásra egy-egy hálás ember, hogy személyesen köszönje meg, amit tettünk érte. Volt, aki szőlőt hozott a kertjéből, más süteményt. Persze nem ezért dolgozunk, ez a munkánk. Most is jó a kapcsolatunk a közelben élőkkel és dolgozókkal, pékekkel, közértesekkel. Egy szó mint száz, örülök, hogy olyan bázison töltöttem el több mint húsz évet, ahol közvetlenebbek az emberi kapcsolatok, mint máshol – teszi hozzá Kondor Zoltán.
És hogy mennyire becsülik a mentőket az egészségügyi szakemberek, vagy épp a civil lakosok? Több felemelő, de még több szomorú tapasztalatot oszt meg velem, amit túl hosszú lenne felsorolni. Valamiért eszembe jut az 1984-es csehszlovák, Mentők című tévéfilmsorozat. Amikor is kollégája így szól Jandera doktorhoz: „Sokan lenézik a mentőket. Azt mondják, csak embereket szállítanak. Aztán előfordul, hogy leteríti őket egy szívinfarktus. Ja, kérem, a járda magasságából nézve minden másképpen fest. Valahogy így.
Sz. Cs.
