Miért éppen Óbuda? Mi köti Óbudához?
Mindenről az Óbudai Platán Könyvtár egykori igazgatója, Gyulai Ivánné Zsidró Judit tehet, ő csábított Óbudára kulturális szervezőnek, majd az Óbudai Anziksz indulásakor ő ajánlott be az Olvass! rovatba is. Minden nap örömmel indultam Óbudára, mert jó volt a könyvtáros csapat, Tóth Éva kolléganőmmel nagyon sok értékes irodalmi eseményt szerveztünk, és ezt a lendületet vittem tovább az Anzikszba. Azért is szeretem annyira Óbudát, mert olyan emberekkel találkozom itt nap mint nap, akik inspirálóak és kedvesek számomra.
Van különlegesen kedves helye Óbudán?
Imádunk a gyerekeimmel a Kiscelli parkerdőben sétálni, az Óbudai Múzeum játékkiállításán babrálni, aztán beülni a Vasmacska KávéZOO-ba, ahol a finom, akár vegán ételek mellett aranyos állatokat lehet simogatni, nézegetni. Szeretem a Gázgyár tornyait, ahogyan azt is, hogy a fodrász gördeszkára ülteti a hatéves gyereket, úgy nyírja meg, és a cipész nemcsak új sarkat varázsol a hozzá bevitt lábbelire, hanem elmeséli a csizma történetét is. És szeretem a Fő téri szerkesztőségünket is, ahol nagyon sok remek ember fordul meg, ki cikket ad le, ki épp egy jó ötlettel vagy a legújabb írásával állít be, de akad olyan is, aki a legújabb lapszámért tér be hozzánk. Vagy azért, mert nálunk az esetek 96,7 százalékában van süti…
Milyen út vezetett a buddhista tanítói diplomától a szerkesztői munkához?
Nagyon sokféle munkát végeztem az elmúlt több mint húsz év során, voltam könyvtáros, dél-csehországi kisvárosok kocsmakritikusa, dolgoztam gyermekkrízisszállón, hajléktalanszállón, kulturális munkatársként, lemezboltosként és újságíróként is. Az Anzikszban teljesedtem ki, varázslatos dolog, hogy azzal foglalkozhatok, amit szeretek. Kulturális újságíróként lehetőségünk van szabadon írni, ami az újságírás egyéb területén napjainkban kevésbé jellemző. Valóban a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán végeztem, vallásbölcsész, buddhista tanító szakon. A mesterem egyszer azt mondta, hogy a megvilágosodás neki az, ahogy szétharapja a sült kolbászt, és végigfolyik a szakállán a zsír. Azaz érdemes figyelni, jelen lenni, és elengedni is – ez a szemlélet jól jön a mindennapi életben és a munka során is.
Mit emelne ki munkájából az Óbudai Anziksznál?
A szerkesztői munka nagyon lelkesítő, lélekemelő, de nem egyszerű. Kemény Vagyim főszerkesztővel és állandó csapatunkkal újra és újra ki kell találnunk, hogy mi az a téma, ami beszippantja az olvasókat. Mivel több korosztályt is szeretnénk a magazinnal elérni, sok jó és nagyon különféle tartalmat kell minden lapszámba összegyűjtenünk, amelyek végül egységes egészet alkotnak. És a harmadik kerület kulturális életének bemutatása mellett szeretnénk egyre nagyobb teret adni a kortárs irodalomnak, lehetőséget biztosítani fiatal képzőművészeknek a bemutatkozásra.
Mi volt az eddigi legszeretettebb és legnehezebb feladata az Óbudai Anziksznál?
A tavalyi nyári lapszámunk áll a legközelebb hozzám, amelyben nyolc kortárs költő írt nekünk verset a Dunáról. Nagyon büszke vagyok rá, hogy szerepünk volt ezeknek a műveknek megszületésében, ahogyan arra is, hogy olyan remek írók közölnek az Anzikszban rendszeresen novellákat, mint például Péntek Orsolya. A legnehezebb a munkánkban talán a várakozás, azaz amikor már kattognak a nyomdagépek, és várjuk az új lapszámot, de ehhez fűződik a legnagyobb örömünk is: kézbe venni a frissen kinyomtatott Anzikszot.
Hogyan került közel a mesék világához? Mit kap a felnőtt szerző a meseírástól, a meséléstől?
Amióta az eszemet tudom, mesélek. A nővérem egy évvel idősebb nálam, nagyon sokáig egy szobában laktunk, és nem emlékszem olyan időkre, egész kiskorunk óta, amikor ne meséltem volna neki. Ha ő nem volt jelen, meséltem a babának, a szappantartónak, mindennek és mindenkinek – valószínűleg elég idegesítő kisgyerek lehettem. Aztán megszületett az első fiam, újra beindult a mesefolyam, sőt szintet lépett, hiszen most már le is kellett írni, mert meg akarta fogni, és képeket szeretett volna rajzolni hozzá. Szerzőként hatalmas öröm, hogy adni tudok. Látni a csillogó szemeket, ahogy várják a történet végét, nagy jó érzés. Amikor az ember mesél, legyen az akár gyerek, vagy felnőtt történet, rácsatlakozik valami végtelenre, szövi tovább a szálat, megénekli a világot, ezzel továbbadja fonalat a mellette ülőnek, az olvasónak. Érdekes az is, hogyan íródnak tovább azok a mesék, melyeket nagyanyáinktól, anyáinktól hallottunk, és hogyan fogják a mi gyerekeink azokat tovább mesélni.
Hogy jött az ötlet a plakátmesékhez? És hogyan reagáltak a kerületi lakosok, gyerekek?
A plakátokon keresztüli kommunikáció volt az Óbudai Anziksz eddigi történetében talán a legnagyobb újítás. Amikor elindult az önkormányzattal közös Esterházy-plakátkampányunk 2021. áprilisban – amelynek során negyven hazai kortárs író és költő kedvenc Esterházy-idézete volt olvasható Óbuda-szerte –, álmunkban sem gondoltunk volna, hogy ekkora sikere lesz, hogy a kortárs írók azonnal beállnak a jó ügy mögé, és hogy teljes iskolai osztályok járják majd végig a helyszíneket. A Duna-parton kirakott versplakátjainknak szintén óriási sikerük volt, amit az is mutat, hogy több darabot próbáltak meglovasítani. Mindez megszilárdította a hitünket abban, hogy az embereknek van igényük a kortárs irodalomra, mi pedig örömmel leszünk akár plakáton, akár a magazinban, akár rendkívüli irodalomóra keretében a szószólójuk. Ennek a fogadtatásnak a nyomán gondoltuk, itt az ideje, hogy a gyerekeket is bevonjuk, számukra is szülessenek történetek. És mivel ebben az időszakban nem igazán lehetett beltéri rendezvényeket tartani, kitaláltuk a vitrinmesesétát, amelyet óvodás csoportok és családok egyaránt örömmel jártak végig.
Mik a tervei a közeljövőben?
Nemrég fejeztem be az első ifjúsági regényemet, a nagyfiam szerint elég pró lett, ez, remélem, valami jót jelent, már csak a kiadóra vár. Régóta dolgozom egy regényen is, amely kivételesen nem gyerekeknek szól, lassan ez is révbe ér. Mindeközben hatalmas erőkkel gyúrjuk az Óbudai Anziksz következő, tavaszi lapszámát, amelynek központi témája a nő lesz, sok érdekes interjúval, régi és új fotósorozatokkal, novellákkal és persze mesével is.
Az interjú eredetileg az Óbuda újság 2022. február 4-i számában jelent meg.
