Szerencsések vagyunk, hogy abban a korban éltünk, amikor Esterházy Péter is. Egy zseni, akinek nem voltak korlátai, de volt tartása, s bár a magas kultúra rocksztárja volt, mégis közvetlen maradt. És Óbudai. Örökre.
A családjában két magyar miniszterelnök is volt, dédapja és nagyapja, tehát a családnak nem csak grófi alapon, a vér alapján volt része a hatalom, hanem érdemek alapján is, de a nemesi eredet adott mást is: a történelmi hovatartozás okán elkötelezettséget, hűséget, tisztességet. Nagyon érdekes, hogy ennek ellenére az írást – meg a focit és bizonyos értelemben az életet – játéknak tekintette. Játéknak, amit nagyon komolyan vett.
„a játékhoz kell valamiféle fölösleg, valamilyen… hát bizony valamilyen szabadság. És a diktatúrában nehezebb ezt megteremteni. De, ahogy telt-múlt az idő, minden nagyon komolytalan lett. Minden hülyéskedés lett. Azt meg én nem szeretem. Ha minden hülyéskedés, azt majdnem lehet cinizmusnak nevezni. A cinizmust én meg utálom. Úgyhogy néha azon kapja az ember magát, hogy ilyen iskolamesteresen mondja, hogy hát ezt… azért ezt mégse.”
Talán ezért is riasztotta és taszította a rendszerváltást követő Magyarország frissen formálódó „elitje”:
„Ez a mostani társadalom nagyon újgazdag, nagyon sznob – semmi ilyen érzést nem akartam erősíteni, mert én ezt megvetem.”
S bár Nádas Péter csinos alliterációval „felelőtlen fráter”-nek nevezte, de ez azért inkább csak zrika volt, mert szorgalmas volt, csak nem úgy, ahogy mások:
„Ha én kilenc évig ülök egy regényen, az nem azért van, mert én lusta vagyok, – ellenkezőleg, én nagyon szorgalmas vagyok -, hanem azért van, mert minden mondatot addig vackolok, hogy…” „Engem olyan fokon leterhel és megterhel az, amit és éppen írok, amin dolgozom (szerencsére az életemben egyfolytában dolgozom, 1974 óta), hogy nem marad igazán szenvedélyem másra. Nem tudom ezt a dolgot szenvedélyesen nézni, én nagyon szorgalmas, amolyan bürokrata lélek vagyok – mindig ilyen jó tanuló voltam, ez egy elég antipatikus tulajdonság, de mégcsak nem is igazán antipatikus, tehát ez aztán még antipatikusabb – ezért aztán én udvariasan és rendesen elvégzem ezeket a dolgokat, de nincs mögötte szenvedély. Az összes szenvedélyem az íróasztalra marad…”
Az életigenlése és a kötelességtudata érdekes kontrasztban állt és furcsa ritmust adott az életének, de ezeknek köszönhetően lett az, akit ma is imádunk.
„Én, ugye, úgy élek bizonyos értelemben, ahogy mondani szokták, mint egy kéjvágyó apáca, tehát szerzetesként élek, de másrészt szeretek bizonyos érzéki dolgokat, evést, ivást, nőket, mindez nekem nagyon fontos az életemben, miközben az életem, tehát a napjaim leforgása olyan, mint egy szerzetesé: reggel felkeni, kilenckor leülni… Azt én azért tudom, hogy ez nem a menekvés útja, a menekvésnek nincs útja, nincsen menekülés. Lehet hogy az a jó, hogy az ember hétszámra kurvázik, és aztán leül, és akkor mégis az a jó pillanat, vagy hogy évekig nem csinál semmit. Én meg úgy érzem, hogy ha egy napot nem csinálok semmit, akkor már nem tudom fogni megcsinálni, akkor hibázom, akkor elárulom saját magamat, ezért aztán mint egy rémült, önző ember, kaparom egybe a saját időmet. Az a fantasztikus ebben, hogy nem lehet tudni, mi a jó. Én egy kiegyensúlyozott magyar úr vagyok, de nem biztos, hogy ez a jó. Lehet, hogy hülyének kell lenni. Nincs recept. És az se recept, ha az ember tudja, hogy nincs recept.”
Rettentően hiányzik. Pedig itt van velünk. Itt Óbudán. Örökre.
Az alábbi plakátok Esterházy Péter születésnapjának emlékére készültek. A plakátokat élőben a Római Strandfürdő kerítésén lehet majd megtekinteni a strandszezon kezdetétől.
