A forradalom és szabadságharc leverését és a szovjet megszállást követően büntető per indult Nagy Imre miniszterelnök és társai ellen. Ugyan a zárt tárgyalásról készült rengeteg órányi filmfelvételt 1961-ben az akkori hatalom megsemmisíttette, mégis tudjuk, Nagy Imre a vádlottak padján is őszintén és következetesen kiállt eszméi és a magyar nép szabadságának ügye mellett.
„Megtehette, legalábbis megpróbálhatta volna, hogy életét mentse, behódol, megadja magát az új rezsimnek és a szovjeteknek. Nem tette, noha korábban a jugoszláv követségre menekülve már közel állt ehhez. Élete tulajdonképpen két mondaton múlt: az egyik, hogy lemond a törvényes miniszterelnöki megbízatásáról, a másik, hogy elismeri Kádár Jánosék uralmát” – olvashatjuk a Magyar Helsinki Bizottság Emberi jogi kalendáriumában.
Végül 1958. június 15-én Nagy Imre miniszterelnököt a fellebbezés lehetősége nélkül halálra ítélték. Nagy Imrét Maléter Pál honvédelmi miniszterrel és Gimes Miklós újságíróval együtt végezték ki, holttestüket a börtön udvarán ásták el, majd három évvel később átvitték őket a 301-es parcella jeltelen sírjaiba.
Nekik is, ahogyan a forradalom és szabadságharc sok-sok vértanújának csak 31 évvel haláluk után adhattuk meg a végtisztességet.
„A halál ellen nincs remedium:
özvegyeknek, árváknak, nemzeteknek
nincs jóvátétel. Nem érdekelnek
a hóhérsegédek megkésett könnyei.
Az én szemem száraz. Nézni akarok vele.”
(Részlet Petri György A 301-es parcelláról című verséből)
