November 17-én ünnepeljük a főváros egyesülésének, azaz Buda, Pest és Óbuda egyesülésének a 150. évfordulóját. Az Óbuda Újság arra volt kíváncsi, mit jelent óbudainak lenni, és ha van óbudai identitás, azt sikerült-e megőrizni a 21. században is.
Horváth Péter, az Óbudai Múzeum történész-muzeológusa, aki maga is 50 éve óbudai lakos, lapunk megkeresésére elmondta, hogy a kérdést érdemes történeti és személyes, szubjektív részekre különválasztani.
A történeti részt, ahogy azt Horváth elmagyarázta, könnyen meg lehet fogalmazni, hiszen ezt már Krúdy Gyula – aki mindössze három évig lakott Óbudán, ám már előtte is rendszeres vendége volt az éjszakai életnek – is jól körülírta: száz évvel ezelőtt Óbuda még olyan volt, mint Jeruzsálem Jézus születésének idején.
„A keskeny óbudai utcák olyanformák voltak, mint a jeruzsálemi utcák Krisztus születése idejében. A házak összehajlottak vagy félig a földbe bújtak, mintha mindegyik egy nagy titkot rejtegetne. Ódonság bundaszaga és nőies fodormentaillat váltakozva szálldosott az udvarokból…”
Óbuda minden városok nagyapja, tette hozzá Krúdy, ahol egykor – ha mindez nem lett volna elég – a világ leggörbébb utcája is található volt. Mint Márai Sándortól tudjuk, az öregedő író, szeretett órákon keresztül egyedül sörözgetni, és különösen szerette elnézni, ha a részegek összeverekedtek a külvárosi kocsmában.
Krúdy nagyon jól tudta, hogy évtizedek halogatása utána az Árpád híd valósággá válhat, bár az első kapavágások csak évekkel a halála után történtek. Ahogy a Magyar Hang is kiemelte: az író egyáltalán nem örült a hídnak, mert pontosan látta, hogy milyen visszafordíthatatlan hanyatlást indít el az építkezés Óbuda életében.
A falusias jelleg, a zárt közösségek a török kiűzésétől kezdve végül az 1960-as, 70-es évek közepéig, a szanálások idejéig megmaradt Óbuda egyik fő jellegzetességének lenni. Mint ismert, 1958 és 1964 között építették fel az óbudai kísérleti lakótelepet, ahol a gyakorlatban próbálták megtalálni azt az épülettípust, amely a legalkalmasabb a tömeggyártásra.
Az óbudai legendáriumhoz azonban sokat hozzátett a hídépítés körüli huzavona is. Ahogy Dékány István A leggörbébb utca című, szeptember közepén bemutatott könyvében is felidézte, előfordult például, hogy a helyhatósági választások kampányidőszakában az egyik jelölt napszámosokat bérelt fel, akik mérnöknek adva ki magukat eljátszották, hogy a jelölt megválasztása esetén elkezdődik a hídépítés, ami aztán – persze – mégse indult el.
Annak ellenére, hogy most már nem is a panelek, hanem a lakóparkok korszakát éljük, az emlékezés összeköti az óbudaiakat. Ahogy Horváth Péter magyarázta – személyes szinten – az óbudaiság tehát továbbra is élő dolog, mert azok közül is sokan visszavágynak, akiket az élet másfelé sodort.
Forrás: Óbuda Újság
