Vasútépítő mérnökként végzett. Tizenhat éve foglalkozik civil aktivistaként a Csillaghegyi-öblözet árvízvédelmi kérdéseivel. Ugyan mindkettő műszaki érdeklődésről tanúskodik, de a vasúttervezés és az árvízvédelem mégis egymástól távoli területeknek tűnnek nekünk, laikusoknak…
Valóban vasúttervezéssel kezdtem a pályám, majd 27 éven át alkalmazástechnikai mérnökként dolgoztam. De a hosszú életutamon mindig elkísért a vállalkozói kedv, hogy új dolgokat próbáljak ki, tanuljak meg. Annyira, hogy például az ipari alpinista mesterséget is kitanultam. A vízépítéstan pedig már a főiskolai éveimben a kedvenc tantárgyaim közé tartozott. És mivel egy, a harmincas években épült házban élünk Csillaghegyen, amely mentett ártérnek számít, hiszen az 1945-ös árvíz idején három méter magas víz lepte el, és pusztította el a környéket, így adta magát, hogy autodidakta módon képezzem magam, hogy más szemmel is lássam és értsem, mit jelent árvízveszélyes helyen élni. A vízszintek megfigyelése szintén hobbiként indult, és ma már hosszú évek óta a mindennapjaim része a kerületben a talajvízszint és a Duna vízszintjének összefüggéseit megfigyelni.
A kedvtelésként induló tevékenységét ma már szaktekintélyek is elismerik, többek között a Hidrológiai Közlönyben is publikál. Szerteágazó az önkéntes munkája a kerületben, de biztosan van, ami a közelebb áll a szívéhez. Melyiket említené?
Nincsen rangsor, de a személyes, családi kötődések, történetek természetesen az én életemben is igen fontosak. Negyven éve élek a családommal Csillaghegyen, a feleségem itt is született. Apósom, aki szintén vasútmérnök volt, kezdte el az 1945-ös árvíz emlékét őrző táblák felkutatását. A tiszteletem iránta és a munkája iránt, valamint a személyes érdeklődésem indított arra, hogy folytassam, amit ő elkezdett. Eddig 34 táblát sikerült megtalálnom és beszinteznem, amelyek közül néhány az évek során lekerült az eredeti helyéről. Ezeket az én segítségemmel sikerült visszahelyezni. És kiderült, hogy nemcsak történelmi vonatkozásai vannak mindennek, de nagyon is kapcsolódik a jelenünkhöz: a 2013-ban mért rekordmagas vízállás során, ha átszakadt volna a gát, ugyanazokkal a vízszintekkel szembesültünk volna, mint 1945-ben a nagy árvíz során, azaz a Duna mintegy ötvenezer ember otthonát öntötte volna el.
A fővárosi nagy árvizek történetét ismerjük, ha máshonnan nem, szépirodalmi olvasmányainkból. Az Ön által többször említett 1945. évi dunai áradásról viszont mintha semmit sem tudnánk. Miért van ez?
Valóban nem dokumentálták, feldolgozatlan maradt, így igen kevesen és keveset tudunk róla, éppen ez inspirált, hogy utánajárjak, és amit lehet, meg is ismertessek a történetéből. 1944 végén, 1945 elején, Budapest ostroma idején a visszavonuló német csapatok minden dunai hidat felrobbantottak. A téli erős jégzajlás során a jégtáblák feltorlódtak a vasúti híd roncsain, visszaduzzasztva a Duna vizét, elárasztva a környéket. Csupán néhány óra leforgása alatt víz alá került Csillaghegy túlnyomó része. A pusztulásnak, a súlyos emberi tragédiáknak a nyomait, emlékeit mégsem őrizte korábban szinte semmi. Pedig elég, ha annyit említünk, hogy egyetlen éjszaka alatt Csillaghegyen minden vályogház berogyott a vízbe, egy élet vagy akár több emberöltő munkáját teljesen eltemetve, az embereket menekülésre kényszerítve.
Hogyan sikerült mégis a múlt század derekán történteket felelevenítenie, feltérképeznie a tragédiák helyszíneit?
Két éven át gyűjtöttem az anyagot hozzá. Szinte csak az emberi emlékezetben, a személyes, családi történetekben bízhattam. Apósom elbeszéléseiből tudtam, hogy ő például három héten át ült a házuk padlásán, vigyázta az otthonukat, míg a családja rokonoknál vészelte át ezt a vészterhes időt. Ez a történet bátorított arra, hogy a környéken élő idős embereket megszólítsam, megkérjem őket, osszák meg velem, amit a családi hagyomány őriz az 1945 februárjában történtekről. Kiderült, szívesen mesélnek erről, olyan mély nyomot hagyott az emlékezetükben, olyanokéban is, akik még nem is éltek akkoriban, de a szüleiktől hallottak róla, meddig is ért a víz azokban a tragikus hetekben.
A másik támaszom az 1945-ös nagy árvíz történetének felidézésben az akkori vízszintet jelölő árvíztáblák felkutatása volt. És amikor erről írtam is egy cikket, világossá vált, Csillaghegy és a Római-part népe egyáltalán nem közömbös a közös múltunk feltárása iránt. Így újabb táblák kerültek elő padlásokról és pincékből a házfelújítások során, amelyeket a segítségemmel vissza is helyeztek az eredeti helyükre, és ma már kordokumentumként hirdetik az egykori, elfeledettnek hitt árvíz emlékét.
A múlt feltárása mellett gondja van a jelenben, a környezetünkben zajló történésekre is felhívni a figyelmünket. Elég volt például, ha a személyes oldalán megjelenő írásait, fényképes beszámolóit követtük, milyen pusztítást végzett az idei nyáron a félelmetes aszály: megsárgult levelű fák, kiszáradt patakmedrek…
Az aszály valóban tragikus mértékű szárazságot hozott: a nyár közepén őszi képet mutató fák, a két teljesen kiszáradt patak, az Aranyhegyi-patak és a Dera-patak. Ugyan ma már mindkét patak ismét újra vízzel teli, de átmenetileg az élőviláguk jó része kipusztult. Bízhatunk a természet regenerálódni képes erejében, hogy ha évek alatt is, de helyreállhat ezeknek a vizeknek a növény- és állatvilága. Mégis szembe kell néznünk azzal, hogy ez a pusztulás egyértelműen az éghajlatváltozás következménye, hiszen nemzetközi tapasztalat, hogy az olyan szélsőséges időjárás, mint a mostani, az utóbbi 120 évben a legsúlyosabb aszály, a klímaválság tünete. Valóban szívfacsaró volt például a látvány, ahogyan kerékpározás közben júliusban, amikor a legpompásabbaknak kellene lenniük, a nyárfák lombjai őszre emlékeztető, zörgő, száraz levelekkel fogadtak, ezért is osztottam meg ezeket a fotókat, mindannyiunk számára figyelmeztetésképpen.
Éppen a családi nyaraló saját kezű felújítása mellől hívtam el erre a beszélgetésre, miközben sporttal, civil aktivitással, önkéntes munkával telnek a nyugdíjas évei. Honnan ez a sok tettvágy, és honnan hozzá ez a sok energia?
Bizonyára a testmozgásnak is köszönhetem az erőnlétemet, kerékpározom, kajakozom, és amikor még csak 19 fokos a Duna, én már rendszeresen úszom benne. Emellett hiszek abban, hogy a közösségünkért tenni kötelességünk, ráadásul élménydús tevékenység is. Az örökül kapott, eredeti Római-part miliőjének a megőrzése és továbbadása, az itt élő ősfák védelme, a táj megóvása közös ügyünk, közös felelősségünk az itt élőkkel, az itt építkezőkkel. Én azt képviselem, hogy mindezek a célok és a hullámtér árvízvédelmének aktuális kérdései nem ellentétesek egymással, éppen ellenkezőleg, igenis összhangba hozhatók. Ezért is örültem a komplex közösségi tervezés kezdeményezésének, amely szintén ezt szolgálhatja. Együtt, összefogással nincs lehetetlen. Így megerősítő és megtisztelő volt a Civilek a Római-partért Egyesület jelölése a Balázs Lajos-díjra, ahogyan az is, hogy megkaptam ezt a rangos elismerést. Mivel az összefogás, egymás támogatásának az erejét, úgy gondolom, soha nem lehet túlbecsülni, a díjjal járó pénzjutalom teljes összegét felajánlottam a harmadik kerületi Szent Margit Kórház javára. Ott most nagyobb szükség van rá.
