És azt a viccet ismerik, amikor a fiatal Pestet hozzáadják az idős Budához, és még az anyósával, Óbudával is össze kell költöznie? Egy korabeli újságcikk ezzel a metaforával érzékeltette a városegyesítéssel járó vegyes érzelmeket – pesti és budai szemszögből. Pest, Buda és Óbuda unióját az idő persze igazolta, de hogyan is zajlott a városegyesítés, és miért volt fontos Óbudának? Az Óbuda Újság cikke.
Ezernyolcszáz évvel azután, hogy a II. században Aquincum lett Pannonia Inferior tartomány központja, 1873-ban végre Pestet és Budát is a fővároshoz csatolták, viccelődhetnénk, nyilván túlozva és mégsem minden alap nélkül: az, hogy a három rivalizáló szomszédvár közül Aquincum/Óbuda rendelkezett először fővárosi státusszal, nyomot hagyott a városrész történelmén. A terület a honfoglalás korában is megőrizte jelentőségét – egyes kutatók szerint Kurszán fejedelem az Amfiteátrumot használta fejedelmi erődként –, majd a XIII. századig királyi központ volt. A tatárjárás után Buda vette át a vezető szerepet, amely aztán a török hódoltság idején is az oszmán adminisztráció központja volt, Óbuda jelentősége pedig folyamatosan csökkent.
Évszázados integráció
A három város közös története a török hódoltság után indult el igazán: az elnéptelenedett városrészek lassan újra megteltek élettel, Óbudára a magyarok mellett főleg németek és délszlávok költöztek vissza, aztán a Zichy család birtokát képező Óbuda fogadta be a Budáról elüldözött zsidó lakosságot is.
A XIX. század első felében Buda volt az ország hivatalos fővárosa, annak ellenére, hogy az Országgyűlés Pozsonyban ülésezett, a király pedig Bécsből uralkodott – nem véletlen, hogy a 12 pont egyik követelése éppen az volt, hogy az Országgyűlés költözzön Pestre: ez a város növekedett a legdinamikusabban, ez volt a kereskedelem és a lassan megjelenő ipar központja, míg Óbuda ekkoriban önálló mezőváros volt.
Pest-Budára már azelőtt egységes városként tekintettek, mielőtt hivatalosan egyesült volna. Az adminisztratív egyesítés gondolatát Széchenyi István már 1831-ben felvetette – talán legfontosabb alkotása, a Lánchíd pedig az 1840-es évek végére szimbolikusan és konkrétan is összekötötte a Duna két oldalát.
Közvetlen előzmények
A Szemere-kormány 1849 nyarán egy rendelettel egy várossá forrasztotta Budát, Pestet és Óbudát, majd a szabadságharc leverése után az osztrák hatóságok – rendészeti okokból – maguk is egyetlen közigazgatási egységbe vonták össze a városokat, a teljeskörű, organikus önkormányzati fúzió azonban elmaradt.
A kiegyezés környékén gróf Andrássy Gyula miniszterelnök is szorgalmazta, hogy a három település nyugatias mintájú metropolisszá fejlődjön, ebben pedig Párizst tekintette mintának. Közben egyre-másra léptek életbe az intézkedések, amelyek tovább integrálták a városrészeket például adóbehajtási vagy épp tankerületi szempontból, majd közös városfejlesztési programot nyújtottak be. Hosszas előkészítés után aztán 1871-ben került a képviselőház elé az egyesítési törvényjavaslat. A három városrész nem fogadta egyöntetű lelkesedéssel, mindegyikük attól tartott, túl nagy árat fizetnek majd az önállóságuk feladásával. A budaiak attól féltek, hogy elvesztik a – korábban csak őket illető – fővárosi címmel járó előnyöket, a pestiek a dinamikus fejlődés lelassulásától tartottak, illetve a baloldali radikálisok tartottak a konzervatívabb óbudaiaktól.
Mit adott nekünk a városegyesítés?
Óbudának ekkor jelentős elmaradása volt: a 200 ezres Pesthez és az 54 ezres Budához képest ekkoriban csupán 16 ezren lakták – többségében németajkúak, akik szőlőművelésből éltek. A városrész jegyzője, Harrer Pál maga is szőlőtermesztő családból származott, őt 1872. november 21-én választották meg Óbuda polgármesterének – így ő lett a városegyesítéskor is az óbudai delegáció vezetője. Pesthez és Budához képest Óbudának nem volt sok vesztenivalója, viszont annál nagyobb volt az egyesülés révén elérhető fejlődési potenciál, Harrer pedig következetesen harcolt érte. Mint az Óbudai Anziksz őszi számában megjelent, Horváth Péter által jegyzett tanulmányából kiderül, a két legfontosabb kérdés az úgynevezett regáléjogok (vagyis a koronát illető javak) és a házadó mértéke volt – és Óbudának mindkettő esetében sikerült kedvező elbírálás alá esnie.
Az egyesítés után Óbuda falusias mezővárosból munkáskerületté vált: sorra nyíltak a gyáregységek, korszerűsítették a közműveket, a csatornákat, a vízellátást, kiépítették a közvilágítást, rendszeresítették a tömegközlekedést Óbuda és az új főváros távolabbi pontjai közt, valamint modern útburkolatokkal látták el a főútvonalakat. Új közintézmények épültek, az első világháború kitörésekor pedig már 50 ezren éltek Óbuda-Újlakon. Az egyesítés jelentős fejlődést hozott a kerületnek, még ha nem is azonnal, és nem is formálta át a századfordulós világvárosiasodás úgy, mint a város többi részét: a régi, földszintes Óbuda városképe még sokáig meghatározta a kerület atmoszféráját, és ez csak az 1970-es évekre változott meg. Ez azonban már egy másik történet.
