„Uram Fia az ítélet akasztófa
Mintha gyáva útonállók lettek volna
Mintha méltók nem volnának egy lövésre
Katonákhoz, férfiakhoz illőbb végre”
Lévay József Az aradi tizenhárom balladája című művének sorai méltón adják vissza vértanúink többszörös tragédiáját. A tizenhárom honvédtábornokét és az első felelős magyar miniszterelnökét.
Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc krónikája 1849. augusztus 13-án Világosnál, amikor az orosz cári haderő előtt letettük a fegyvert, véget ért. A résztvevők sorstörténetei azonban nem.
Azok robogtak tovább szomorú beteljesülésük felé. Kinek a kivégzőosztag elé, kinek az évtizedes rabságba, kinek idegen földre, idegen zászlók alatti katonáskodás felé.
Október hatodikát nemzeti gyásznapként tartjuk számon, arra emlékezve, hogy 1849. október 6-án végezték ki Aradon a magyar szabadságharc tizenhárom honvédtábornokát és az akkori Pesten ugyanezen a napon Batthyány Lajost, az első magyar felelős kormány miniszterelnökét. De valójában a szabadságharc leverését követő kegyetlen megtorlás valamennyi áldozatát gyászoljuk e napon.
Batthyányt az olmützi törvényszék augusztus 30-án felsőbb utasításra felségárulás vádjával kötél általi halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Aradon pedig 1849. szeptember 26-án tizenhárom tábornokot ítéltek halálra felségsértés és lázadás miatt. (Az akasztásnak akkoriban becstelenítő jellege volt, csak köztörvényes elítélteknél alkalmazták.)
A börtönként szolgáló hírhedt pesti Újépületben Batthyány Lajos a kivégzés előtti éjjelen egy becsempészett tőrrel a nyakán súlyosan megsebesítette magát, de túlélte. Ezek után a miniszterelnököt nem lehetett felakasztani, a halálbüntetést „porra és golyóra” változtatták.
Aradon ugyancsak október 6-án végezték ki a tizenhárom honvédtábornokot: Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Dessewffy Arisztidot, Kiss Ernőt, Knézich Károlyt, Lahner Györgyöt, Lázár Vilmost, Leiningen-Westerburg Károlyt, Nagysándor Józsefet, Poeltenberg Ernőt, Schweidel Józsefet, Török Ignácot és Vécsey Károlyt.
A golyó általi halálra „kegyelmezett” Kisst, Schweidelt, Dessewffyt és Lázárt hajnalban lőtték agyon, a többieket ezután összetákolt bitófákra akasztották fel. Elrettentésül a holttesteket estig az akasztófán hagyták, de ezzel éppen az ellenkező hatást érték el: valóságos búcsújáró hellyé lett az, ahol azóta is leróhatjuk kegyeletünket mindazok emléke előtt, akik a haza szabadságáért életüket áldozták.
