„A szüleink hallgatásra voltak ítélve”
– 2012-ben parlamenti képviselőként úgy éreztem, elérkezett az idő, hogy végre elhallgatott dolgokról beszéljünk, Magyarországnak olyan kormánya van, hogy ezt végre meg lehet tenni. Megadják a tiszteletet az áldozatok emléke előtt. Megjegyzem, az emlékezetpolitika jó irányba mindig csak a jobboldali kormányok alatt ment, hiszen az összes emléknap is regnálásuk alatt született. Beterjesztettem javaslatomat, hogy november 25-e legyen a Szovjetunióba hurcoltak emléknapja, melyet a Parlament elfogadott. Azóta emlékezünk meg minden évben a majd’ egymillió áldozatról. Nagyon helyesnek tartom, hogy a Holokauszt áldozatait megbecsüljük, és róluk többszörösen megemlékezünk. De ha a kettős mércét le akarjuk bontani, akkor a szovjet megszállás áldozatainak ugyanúgy kell, hogy legyen emlékéve és központi emlékműve. Ezt 2014-ben kezdeményeztem. Nagyon bölcsen úgy döntött a kormány, hogy 2015-öt Gulág Emlékévnek nevezi ki. Rájöttek azonban, hogy egy év alatt 70 év adósságát, a történtek agyonhallgatását nem lehet bepótolni, ezért két és fél évre, 2017 nyaráig hosszabbították meg az emlékezéssorozatot.
Létrejött egy Gulág Emlékbizottság, melynek Balog Zoltán miniszter úr volt az elnöke. Én alanyi jogon a tagja lettem. Rengeteg munkát végeztünk el. Többek közt itt vetettem fel többedmagammal, hogy emléket kellene állítani a szovjet megszállás áldozatainak, mert ilyen sehol nincs az országban. A bizottság ezt jónak tartotta, és jóváhagyta a kezdeményezésemet. Ezt követően elindult egy társadalmi vita arról, hogy hol és milyen legyen. Figurális vagy non figurális? Budapesten vagy vidéken? Mi azt szerettük volna, ha a Szabadság téren kap helyet az emlékmű, hiszen akkor kialakulhatott volna egy történelmi párbeszéd. A szovjet megszállási emlékmű ott van, annak ellenére, hogy senki nem akarta, hogy ott álljon. Nem lehet lebontani, de nem is ez a célunk. Nagyon komoly diplomáciai bonyodalmakat okozna, ezért sok mindent kell mérlegelni egy ilyen kényes ügyben. De ha ott van a tér másik végében a német megszállás áldozatainak emlékműve, akkor ott kellett volna, legyen a szovjet megszállásé is.
Óbudán épülhet az emlékmű
– Hogy alakult úgy, hogy végül is Óbuda ad otthont az emlékműnek?
– Végül is nem valósulhatott meg a belvárosban. A tervekig eljutottunk, de ott nem kaptuk meg a tulajdonosi hozzájárulást. Nagyon sok helyet végignéztünk, míg aztán konszenzussal arra jutottunk, hogy Óbudán szeretnénk felépíteni az emlékművet. A városrészben amúgy is nagy hagyománya van az emlékezetpolitikának. Itt található a Katyni mártírok parkja, a sváb közösségnek 1991 óta van több helyen emléktáblája, emlékműve. Emlékeznek a kitelepített, elhurcolt, német nemzetiségű lakosságra. És ráadásul a kerületből rengeteg, több mint 15 ezer civil embert vittek el 1945-ben a gulág rabtelepeire.
Óbudán tehát méltó helyre talált az emlékmű. És úgy gondolom, hogy a városrész és a főváros vezetése is gondos gazdája lesz. Olyan helyszínt kerestünk, amely térben és látványban is megfelelő. Az Árpád fejedelem útja mellett, az Országzászlóval szemben, az út túloldalán található közparkban kap helyet, és a Dunáról is látható lesz majd. Ez egy tíz méter magas, fekete gránittömbből készülő monumentális obeliszk, szép környezettel körülvéve. Négy nyelven lesz feliratozva az emlékmű. Németül, magyarul, oroszul és angolul olvashatja majd az arra járó, hogy a szovjet megszállás áldozatainak emlékműve előtt áll. Tudni kell, hogy e helyen nem csak a gulág rabtelepeire vagy málenkíj robotra elhurcoltaknak állítunk emléket, hanem mindenkinek, aki valamilyen sérelmet szenvedett a megszállás 45 éve alatt. Az 56-osoknak, a politikai elítélteknek, a kitelepítetteknek, a Recskre hurcoltaknak és a hétköznapokban csak csendben szenvedőknek.
Hallgatásra ítélve
– Személyes emlékek is körbeveszik ezt az elképzelést. Mik voltak azok a pontok, amik érzelmileg is befolyásolták?
– Édesapám és édesanyám is politikai elítéltként került Szibériába, a világ legkegyetlenebb rabtelepére. Mindössze annyi volt a bűnük, hogy rosszkor voltak rossz helyen. Édesapám végzős orvostanhallgató volt, magyar bajnok, atléta. Ment az utcán és egészen egyszerűen összeszedték, majd Balatonfüreden az ottani zeneiskola pincéjében 25 évre ítélték, és vitték a rabtelepre. Édesanyám pedig az antibolsevista ifjúsági tábornak volt a tagja. Szerettek volna valamit tenni az ország függetlenségéért. Jó hazafi módjára fegyvereket próbáltak szállítani a Balatonon az ellenállóknak. De az oroszok elfogták őket és őt is 25 évre ítélték, egy évvel tovább volt kint, mint édesapám. A Jóisten kegyelméből visszatértek, itthon házasságot kötöttek, két gyermekük született, a bátyám és én. Természetesen rengeteg tiltás, félelem és megvonás kísérte a gyermekkorunkat, de nem igazán tudtuk, hogy miért történik mindez. A szüleink hallgatásra voltak ítélve. Megfenyegették őket. Tudták, hogy aki mer bármit is mondani, az visszakerül a gulág rabtelepére úgy, hogy viszik a családját is. A mi védelmünk érdekében a szüleink oroszul beszéltek, hogy végképp ne értsünk semmit, ha olyan kényes témáról volt szó. Úgyhogy, mint az elmondottak is példázzák, valóban nagyon erős a családi indíttatásom az ügyben. Amikor édesapám életre hívta a Szovjetunióban volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezetét 1989-ben tettem egy fogadalmat nekik, hogy mindenben segítem őket. Azért, hogy ez Magyarországon soha többet ne fordulhasson elő, hogy idegen hatalmak gondolkodás nélkül összeszedhessenek és elhurcolhassanak magyar állampolgárokat, majd börtönbe zárják és koholt vádak alapján kivégezzék az embereket.
– Mikor tudtak először beszélni a történtekről a szüleikkel?
– Édesanyámmal már nem tudtunk erről beszélni, mert gyermekkoromban elvesztettük, de édesapám szerencsére 90 éves koráig köztünk maradhatott. Legelőször 1988-ban ültünk le hármasban a bátyámmal együtt, és akkor az édesapám három nap, három éjjel mesélte, hogy mi történt valójában.
– Tehát neki akkor megadatott, hogy szenvedéseinek a feloldozására tudott kezdeményezni egy emlékezést. És tevékenysége végül is az egész országra kihatott.
– Kihatott, hiszen ő volt az, aki kezdeményezte, hogy felkutassák azokat, akik még élnek, és szervezetbe tömörítsék őket. Ez kezdetben egy érdekvédelmi szervezet volt, hiszen akkoriban kezdődtek a kárpótlási folyamatok, amelyben édesapámnak szintén nagy szerepe volt. Az említett szervezettel létrehívták a kommunista diktatúra áldozatainak emléknapját is, de 2006-ban a Gyurcsány-kormány úgy gondolta, hogy véget kell vetni a nagy megemlékezéseknek és a kárpótlásoknak. Igyekeztek az amnézia zsákjába zárni mindent, és nem beszélni róla többet. Nem véletlen, hogy oly sokat támadták a Terror Háza Múzeumot is 2002-ben és 2003-ban. Megpróbálták lebontani, a pengefalat eltüntetni. Kellemetlen volt szembenézni saját magukkal és családtagjaikkal az intézmények falán.
Szavak helyett
eredmények
– A történtek után kétszeres eredménynek tarthatja, hogy az emlékparkot itt lehet létrehozni az obeliszkkel. Mi az, amit óbudai politikusként hasonló sikernek könyvel el? Hiszen aktív részvevője a napi politikának.
– Akik ismernek, tudják, hogy minden idegszálam Óbudához köt. A szüleim fiatalkorukban itt éltek Békásmegyer-Ófaluban. A gyermekeim itt születtek, itt nőttek fel, itt élünk a családommal harminc éve. Megrögzött lokálpatrióta módjára azt gondolom, hogy az a jó politikus, aki a teljes településében gondolkodik és mindenkinek megpróbál segíteni, aki felé nyújtja a kezét. Ezért parlamenti képviselőként is mindent megtettem annak érdekében, hogy a kerület fejlődjön. Ebben a ciklusban, noha nem voltam országgyűlési képviselő, mégis azt gondolom, hogy sok mindent elértünk az önkormányzattal közösen a városrész fejlődése érdekében. Aki emlékszik még, 2014-ben megígértem, hogy Békásmegyeren új piac fog megépülni, és lám, lám, fél éve tart az építkezés. Nagyon korszerű csarnok és közösségi tér jöhet létre. Igen komoly lobbi tevékenységet kellett kifejteni, hogy mindehhez Óbuda megkapja a szükséges forrásokat.
Általánosságban véve is érdemes végignézni, hogyan fejlődött a kerület. Felújítottuk majdnem minden közintézményünket, emellett energia-hatékonysági beruházások történtek az iskolákban, óvodákban, bölcsődékben, utak épültek és még folytathatnánk a sort. Ezek mind forrást és odafigyelést igényelnek. Azt, hogy egy politikus képviselje a saját önkormányzatának, településének az érdekeit. Én például nagyon büszke vagyok az oktatási és a szociális hálózatunkra is. Az itteni kulturális életre, ami ma már arra predesztinálja Óbudát, hogy nyáron ennek a területnek kiemelkedő központja legyen országos szinten. Vagy csak nézzük meg a téli időszakban azt a gyönyörűséget, ami a téli, adventi időszakban fogadja az idelátogatókat a Fő téren! Az ország talán legcsaládiasabb vására található itt. Azt gondolom, erre mind büszkének kell lennünk. Ehhez források, ötletek is kellenek és olyan vezetők, akik erre fogékonyak és odafigyelnek.
– Még egy fontos dolgot megemlíthetnénk. Hogy Óbuda kimaradt abból a sodrásból, ahol a botrányok születnek.
– Azt gondolom, hogy ebben a kerületben béke és nyugalom van. Emellett fontosnak tartanám azonban, hogy az önkormányzat vezetése és az országgyűlési képviselők ugyanazon párt színeiből kerüljenek ki. Ez még nem mondható el Óbudán, hiszen a kerület egyharmadát képviseli Varga Mihály úr az országgyűlésben, mint Fidesz-KDNP-s parlamenti képviselő. A másik körzetben szocialista képviselő van. Ő viszont az elmúlt négy évben az ég egy adta világon nem csinált semmit. Olyannyira, hogy még a rendezvényekre sem ment el. Én pedig járom a kerületet, fogadóórákat tartok, az irodám nyitva áll bárki előtt. Mindenkinek próbálok segíteni, legyen szó szociális vagy közérdekű problémáról. Fordulnak hozzám szemétszállítási, területrendezési, világítási és parkolási gondokkal is.
Szeretnénk visszaszerezni ezt a parlamenti körzetet, mert azt gondolom, hogy méltatlanul csalták el tőlünk 2014-ben. Rágalmak hadjárata folyt ellenem. Nincsenek illúzióim, hogy ezt nem teszik meg velem ismét. Most is rágalmazni fognak. Azonban minden jóérzésű óbudai embert önmérsékletre szeretnék kérni. Kérem őket, hogy ne dőljenek be azoknak a rágalmaknak, amiket majd hallani fognak! A szavak helyett beszédesebbek azok a dolgok, amiket Óbudáért tettem.
