A házat majd szétvető tömeg előtt olvasott és beszélgetett Mácsai Jánossal Esterházy Péter az Óbudai Társaskörben, barokk zenebetétek közben. Kiderült, hogyan kapcsolódik egymáshoz Janis Joplin, Charlie Parker és Isten, és hogyan jön létre ebben a háromszögben a mennyei harmónia. Kiderült, hogyan kapcsolódik egymáshoz Janis Joplin, Charlie Parker és Isten, és hogyan jön létre ebben a háromszögben a mennyei harmónia.
Az író, Esterházy Péter régen leleplezte már, hogy az Úristen nem tud szaxofonozni, szemben teremtményeivel, azok közül is legkivált Charlie Parkerrel, aki viszont tud az ő nagyobb dicsőségére. És akkor a teremtés mégiscsak igazolást nyer. Az Úr végül megteremtette az embert, aki megteremtette a szaxofont és a szépirodalmat, a nyelvet, hogy játsszon rajta és vele, és látták – az Úr, Charlie Parker és Esterházy –, hogy mindez igazán nem rossz.
Esterházy a teremtés igazolásán és a jóisten felmentetésén fáradozik életművével, a világ gazdagságát mutatva fel, azt, hogy e világ újrateremtése a nyelvben anélkül oldoz fel és tesz helyre mindent, hogy eltagadná: végső soron nincs megoldás semmire, ami igazán fontos lenne.
Ezen a feladatán szöszölt vasárnap este az Óbudai Társaskörben is, ahol Harmonia Caelestis című regényéből olvasott fel, a szünetekben pedig ihlető felmenője, Esterházy Pál, Kismarton alapítója azonos című kantátagyűjteményének darabjai szóltak többek között Vázsonyi János szaxofonján: ahogy a szöveg, úgy a zene is derűsen kóborolt a századok között.
„A csilláron is lógtak”, és majdnemhogy szó szerint, indokolt lett volna a kinn rekedteknek kivetítőn közvetíteni a számozott mondatokat egy Esterházy-család életéből. És közben az egész mégis megmaradt amolyan házi muzsikának és felolvasóestnek. Részben nyilván a hely miatt is. Az Óbudai Társaskör impozáns repertoárja ellenére tényleg társas kör, ennek a kerületnek van lokális identitása és vannak még helyek itt, néha kicsit akartak, de mégis.
És e körben történetesen tényleg Óbuda (de legalábbis Rómaifürdő és Csillaghegy, a focizás, a Római strand és a helyi érdekű vasút) legnagyobb élő írója volt a vendég mintegy saját otthonában, és szemmel láthatóan remekül érezte magát, együtt nevetett saját viccein a közönségével, figyelt rájuk és játszott rajtunk-velünk is a házigazda, Mácsai János zenetörténész kérdéseit ugródeszkának használva.
Magyarán szólva arról beszélt, amiről szeretett volna, és az jellemzően nem a zenetörténet volt. Megdolgozott a felolvasott részletek minden egyes poénjáért, és hozta is végül az összeset. Mert szép és vidám dolog nézni, ahogy a jobbára rémes magyar történelemből, ha kicsit megrázzuk és összekeverjük, ha magunkhoz engedjük „édesapánkként” bűneit és szenvedéseit, milyen családias és égi harmónia jön ki. Mivel szinte egyéb se történt, nem lehetett nem szólni a nevetésről: Esterházy az Úr és Charlie Parker jelenete után Janis Joplin és az Örökkévaló duettjét idézte meg a Mercedes Benzből és a végén Joplin nevetését, a kétségbeesés és ünneplő, szemtelen életvágy keverékét. Hogy effélét próbálna ő is a maga művészetében.
Bizonyára hallották már, hogy Esterházy Péter posztmodern volna, és ettől aztán öncélú nyelvi univerzuma nem kínál fogódzókat, módfelett érthetetlen. Ezekről a megállapításokról a jelen lévő több száz ember – nem lévén elég vájt fülű – nem értesült, csak magára vethet, hogy mindebből semmit nem vett észre. Miután végigülték a zenés felolvasást, még hosszan sorban álltak dedikáltatni, mintha a posztmodern szerző valami rocksztár volna. A posztmodern magyar Janis Joplin és Wolfgang Amadeus Mozart szerelemgyermeke. Édesapánké és édesanyánké.
A nol.hu írása, szerző: Vári György
