A tanári pálya az egyik legnehezebb, és egyben az egyik legszebb hivatás, hangzik el rendre, ha máskor nem, hát pedagógusnapon biztosan, mondják ezt maguk a hivatás gyakorlói is, és tudjuk ezt mi is, egykori diákok. Hiszen a következő nemzedékek nevelése, a gyermekek szellemi gyarapodásának felelőssége nehéz és vonzó teher lehet egyben.
S mindehhez az óvónő, a tanító, a tanár minden egyes nap úgy áll meg tanítványai mellett, hogy egyetlen percre sem feledkezik meg bizalmunkról, a szülők bizalmáról. Hiszen tisztában van vele, legféltettebb kincsünket, a gyermekünket bízzuk rá. Mi pedig azt nem tagadhatjuk el, hogy e bizalom és e munka méltó anyagi elismerést semmiképpen sem kap. Tehát aki ezt a hivatást választja, és hű marad hozzá, az olykor lemondásokkal teli élet mellett is dönt egyben.
Mégis hűek maradnak, és olyan helyzetekben is helytállnak, melyre az egyetemen, főiskolán nem lehetséges felkészülni. Ennek példáját láttuk a járvány miatti veszélyhelyzet elmúlt hónapjaiban, azt, ahogyan a pedagógusok minimális központi támogatás mellett, maximális elkötelezettséggel és kreativitással igyekeztek a távolból is diákjaik mellett állni. Ha kellett, újra és újra nekirugaszkodtak egy-egy magyarázatnak a virtuális osztályteremben. De ha éppen arra volt szükség, és a szívük azt diktálta, maguk mondták: gyerekek, kapcsoljátok ki számítógépet, nyomás játszani!
Köszönjük! Reméljük, hamarosan ezt személyesen is megtehetjük!
