Bús Balázs Óbuda-Békásmegyer polgármestere beszédében elutasította a Moszkva által hangoztatott és manapság itthon is sokszor hallható, a megszállókat bűneik alól felmentő magyarázatot, de azt is, hogy a kádári retorika újra a politikailag korrekt közbeszéd része legyen. Szerinte a kommunista bűnök nem évülnek el azokra kötelességünk emlékezni.
A polgármester felidézte, hogy a Gulag büntetőtáboraiba mintegy 700 ezer magyar embert hurcoltak el, közülük 300 ezer soha nem térhetett vissza Magyarországra. A szovjet táborokban az önkény tobzódásának évtizedeiben 20 millió ember vesztette életét. A recski munkatáborban 1500 főt kényszerítettek rabszolgamunkára Sztálin magyar helytartói.
Az 1956-os szabadságharcot követő megtorlásokban közel 400 hazafit végeztek ki, 20 ezer embert börtönöztek be, 200 ezren elmenekültek az országból.
Ezt követően a múlt század túlélőinek beszámolóira, emlékirataira, és a róluk készített feljegyzésekre hívta fel a figyelmet, amelyek a mai világ értékek nélküli masszájában biztos kapaszkodót jelenthetnek számunkra. Megemlékező beszédét, a kommunizmus bűneit elítélve így folytatta: ha megalkuvásból vagy puszta pragmatizmusból zárójelbe tesszük a XX. század gyilkos eszméjét és áldozatait, saját keresztény, polgári identitásunkat tesszük kockára, saját apáink és nagyapáink küzdelmeire legyintünk. Azzal, hogy évről évre megemlékeznünk a kommunista bűnökről, elődeink szenvedéseiről, határozott nemet mondunk a múltunktól való „rugalmas elszakadásra”. Ha kell, egy szál gyertyával, ha kell, hozzáértő kutatói munkával, vagy épp Albert Camus fél évszázada fogalmazott megrázó soraival, mely így figyelmeztet: A magára maradt Európában, csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.
A beszéd után elhangzott Tóth Bálint: Magyar litánia című verse Oberfrank Pál színművész előadásában, végül pedig az emlékezés virágait helyezték el a helyi pártok, szervezetek képviselői és a résztvevő óbudai polgárok.