A kitüntetett 1941-ben született Óbudán, jól ismeri a kerületet, s őt is jól ismerik. Tősgyökeres óbudaiként sokat tett az itt élő gyerekekért. Hivatalosan ezt így fogalmazták meg a díjátadón: „Bán Éva olyan tősgyökeres óbudai, aki egész életét a III. kerületi gyermekek nevelésének, oktatásának szentelte, példamutatásával „igazi motorja” a kerületért tenni akaróknak. A képviselő-testület úgy határoz, hogy Bán Évának oktató- nevelő munkája során a pedagógus élethivatás melletti elkötelezettségéért, kiemelkedő intézményvezetői tevékenysége elismeréseként Pro Óbuda-díjat adományoz.”
Pszichológia és történelem
1959-től tanít. Hol végzett és miért választotta ezt a hivatást?
A tanítói oklevelet a Zirzen Janka Tanítóképzőben szereztem meg csaknem hat évtizeddel ezelőtt. Bármilyen hihetetlennek tűnik, de gyerekkorom óta tanítani szerettem volna, ezért mindent megtettem, hogy e területen képezzem magam. A tanítóképző után az ELTE Bölcsészettudományi Karán tanultam tovább, 1969-ben diplomáztam. Pszichológusi és történelem tanári diplomával a kezemben az alsósok után felsősöket taníthattam.
Miért tanult pszichológiát? Talán azért, hogy még közelebb tudjon kerülni a gyerekekhez, illetve a lelkükhöz?
S hogy jobban tudjak bánni velük, hiszen ezzel a tudással, valóban könnyebben lehet eljutni hozzájuk, főleg a lelkükhöz. Igazán, sose akartam pszichológus lenni – bár mindig vonzott a pszichológia –, csupán a pedagógiai munkában akartam hasznosítani tudásomat, mert kezdő pedagógusként is azt vallottam, hogy a gyerekek- kel sokat kell beszélgetni, hogy megértsük őket, a gondolkodásukat. Meggyőződésem, hogy szép szavakkal jobban lehet rájuk hatni, mint csak a szigorral. Egyébként ápolási pszichológiát is adtam elő az órákon a Kalász úti Egészségügyi Szakközépiskolában. Az is érdekes munka volt.
Változó társadalom
Több évtizedes pedagógusi pályafutása alatt, milyen különbséget lát az akkori és a mai tanulók, fiatalok közt, főleg a viselkedésükre, a tanár-diák viszonyra gondolva?
A rendszerváltás előtt egyértelműbb erkölcsi szabályrendszerekkel működtek az oktatási intézmények, nagyobb tekintélye volt a pedagógusnak, nagyobb tisztelet övezte személyüket és munkájukat. Ahogy a rendszerváltozás után megváltozott min- den, az életünk, a társadalom, az együttélési szabályok, úgy változtak meg a gyerekek és a szülők, valamint a köztük lévő viszony is, de ugyanez elmondható a tanár- diák viszonyra is. Szinte mindent megkapnak a gyerekek, de felgyorsult a világ, kevesebb idő jut rájuk, az együttlétekre és emiatt jobban igénylik, hogy többet beszélgessenek, foglalkozzanak velük. Nem első- sorban anyagiakból, hanem inkább szeretetből szenvednek hiányt, ez kortünet. Ilyen- kor lép be a képbe a pedagógiai-pszichológiai munka fontossága…
Hosszú pályafutása során, milyen iskolákban tanított Óbudán?
A Kiscelli utcai Általános Iskolában, majd a Zápor utcai Általános Iskolában dolgoztam, de rövid ideig a kerületi nevelési tanácsadóban is tevékenykedtem, ezután oktattam ápolási pszichológiát a már említett Kalász úti Egészségügyi Szakközépiskolában. 1989-től pedig a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola igazgató-helyettese, majd csaknem tíz évvel később, megbízott igazgatója lettem, de mellette történelmet, etikát és tanulásmódszertant is tanítottam.
Tanulási technikák
Tanulásmódszertant?!
Igen. Különböző tanulási technikákat tanítottam, azaz milyen módon lehet fejleszteni a tanulási készséget. Vannak, akik még ma is hálásak ezért, és évekkel később jöttek hozzám megköszönni, hogy óráimon el- sajátították a tanulás módszereit, amelyek- kel megkönnyítették egy-egy tantárgy eredményes megtanulását. S azt is megköszönték, köszönik, hogy az életben szintén hasznosíthatták a nálunk megszerzett tudást. Ez nagyon jól esik nekem.
Ezek szerint, tartja még a kapcsolatot egykori diákjaival?
Nem számoltam össze, de körülbelül kétezer diákom volt az évtizedek alatt, ami nem kevés, természetesen, képtelenség valamennyivel a kapcsolatot tartani, de sokan felkeresnek személyesen vagy a facebookon, hogy beszámoljanak az életükről, el- ért sikereikről, bánataikról, hogy tanácsot kérjenek, vagy csak beszélgessenek kicsit magukról, a múltról és terveikről. Sokakkal összenőttünk, barátok lettünk hosszú pályafutásom alatt, s ma már néhányukkal tegeződünk is. Most már bizony, van köztük szép számban nyugdíjas korú is. Jó érzés, hogy még mindig gondolnak rám. Igaz, én is szeretettel gondolok rájuk, mert nagyon kiváló diákjaim voltak, akikből remek emberek lettek.
Erre joggal lehet büszke, de mire büszke még pedagógusi pályája idejéből?
Például arra, hogy sikerült megszerettetnem a történelmet a tanítványaim zömével. S arra is, hogy a szüleikkel szintén jó kapcsolatot ápoltam, nemcsak velük. Nagyon fontosnak tartottam, hogy találkozzak velük, hiszen negyvenfős osztályokban is tanítottam, sokféle, sokproblémás gyerekkel foglalkoztam. Gyakran éreztem úgy, hogy keveset tudok róluk, ezért kimentem hozzájuk, meglátogattam őket az otthonukban, hogy feltérképezzem, honnan jöttek, mi- lyen környezetben élnek. A híres Ratkó-korszak időszakából sok problémás gyereket „örököltünk” mi pedagógusok. Ráadásul akkoriban még nem voltam elég tapasztalt ahhoz, hogy minden tekintetben optimálisan foglalkozzak velük, ilyen nagy osztálylétszám mellett nem jutott elegendő idő rájuk. Fontos volt tehát, hogy környezet- tanulmányt folytassak szűkebb lakóhelyükön, családjukban, így reálisabban ítélhet- tem meg helyzetüket, személyiségüket.
Tanítónőből egészen az iskolaigazgatóságig vitte…
A kerület mozgalmi életében tevékenyen részt vettem, én mindig tanítani akartam, mert azt éreztem élethívatásomnak. Már óvodáskoromban mondogattam, hogy tanárnő szeretnék lenni. Sikerült megvalósítani az álmomat, boldog életet éltem ezen a pályán.
Aktívan nyugdíjasként is
2011-ben ment nyugdíjba, de azóta is aktív életet él, például ma is kapcsolatot ápol az Óbuda-Hegyvidékiek Egyesülettel.
S tagja vagyok a Történelem Tanárok Egyesületének is, úgyhogy nem unatkozom, mert emellett rendszeres látogatója vagyok a Zsigmond Király Egyetem elő- adásainak és tanfolyamainak.
Már beszélt legnagyobb családjáról, a diákokról, szülőkről, de hallhatnánk valamit szűkebb családjáról is.
Örömmel, a férjem szintén pedagógus volt, de sajnos már nincs köztünk, van egy lányunk, aki többek között pedagógus végzettségű, de jelenleg menedzserként dolgozik egy számítástechnikai cégnél – a párja egyébként informatikus –, és van egy négy- éves kisfia, akivel sokat foglalkozom én is. Büszke vagyok rájuk.
Szöveg: Temesi László
