Április 8-án Magyarországon, így Budapesten is parlamenti választás lesz. Ennek a választásnak sokkal nagyobb a tétje, mint ahogy az általában az úgynevezett politikai (vagy parlamenti) váltógazdaság szabályai szerint lenni szokott. Nem csak azért, mert a jelenlegi ellenzék tapasztalatlan, értelmezhetetlenül szétszórt, és gyakorlatilag integrálhatatlan, de kezdjük talán mégis ennek esetleg várható következményeivel. Nem kell „kiemelkedő képességű elemző újságírónak” lenni ahhoz, hogy e következményeket átlássa valaki.
Hiába állít fel Karácsony Gergely szakértőnek titulált „árnyékkormányt”, és esdekel koalícióért, ez semmit nem jelent. Alig hihető, hogy Gyurcsány Ferenc, vagy Vona Gábor, de akár az LMP is belemenne abba, hogy vezető politikusaik egytől – egyig kimaradjanak a kormányból. Ezeknek a pártoknak a politikai ideológiái összeegyeztethetetlenek. Mi jöhetne ki abból, ha formálisan esetleg nem is, de gyakorlatilag például Gyurcsány irányítaná a külügyeket, Vona Gábor a belügyet, és mondjuk Kunhalmi Ágnes az oktatási -, vagy szociális ügyeket. Arról nem beszélve, hogy Karácsony Gergely lényegében bejelentette, hogy miniszterelnökként figyelmen kívül hagyná az Alaptörvényt, ami egyenlő az anarchizmus meghirdetésével. Mindez mi mást vetít előre, mint a tömény káoszt? Már a kormányalakítás maga is nehezen képzelhető el, de ha mégis, hát elég, ha Gyurcsány, vagy Vona egyszer is „befeszül” máris borul az amúgyis egységbe foglalhatatlan koalíció. Ez a koalíció úgy nézne ki, mint Caligula arca. Össze nem illő darabokból állna. Egyedüli közös nevezőjük a FIDESZ – és különösen Orbán – gyűlölet. A gyűlölet nem jó tanácsadó.
„Le kell váltani a kormányt” – kérlelik a választókat az ellenzéki politikusok, de azon kívül nekik sincs fogalmuk, mit tennének ezután. A messzeföldről érkező „tanácsokat” sem képesek azonosan értelmezni.
A még nagyobb tét – ne szépítsük a dolgot – Magyarország, mint Európa egyik, nem is jelentéktelen alkotóelemének kultúrája, életformája, szokásjogai, hitélete, ill. az ezt befolyásoló tömeges bevándorlás kérdése.
Ebben a jelenlegi kormány, ill. az ellenzék nézetei gyökeresen eltérnek egymástól.
A nevetségessé vált, de konokul erőltetett „politikai korrektség” hangfogója mögül kommunikáló, multikulturalizmus szolgálatába szegődött ellenzék meghatározóan bevándorláspárti. A jelenlegi kormány ezzel szemben a nemzetállami értékek, életforma, a nálunk is mélyen gyökerező kereszténységre épülő kultúra pártján áll, igyekszik saját hazájának kulturális közösségét erősíteni.
Ez a különbség a jövőre nézve döntő különbség. John Lukacs világhírű magyar származású történész már 1993-ban vizionálta, hogy végveszélybe kerül az Atlanti térség főszerepe, a polgári kultúra, a városias létforma, a magánélet tiszteletben tartása, de még a könyv kora is, a tudományos objektivitás eszméjével együtt.
Tíz évvel később elismert baloldali Nyugat-európai közéleti személyiségek mutattak rá a mostanra kiteljesedő, mára illegálissá radikalizálódó bevándorlás veszélyeire. Kiemelték, hogy ezek a bevándorlók „semmi tiszteletet nem mutatnak a törvényeink, a vallásunk, a szokásaink, a kultúránk iránt.” Már akkor úgy látták, hogy „a helyzet úgy fest, mintha nekünk kellene integrálódnunk a saját földünkön”. Azóta a helyzet az utóbbi években sokkal rosszabb lett. Az illegális bevándorlás szinte kezelhetetlenné vált.
Az EU által is szorgalmazott „politikai korrektség”, ami elvileg arra hivatott, hogy minimalizálja a különböző etnikai, kulturális közösségek sértegetését, csupán szimulálja a gondoskodást. Valójában minden jel szerint – kihasználva a védtelenné vált Nyugat-európai mentalitást, kijátszva a jóhiszeműséget, az „emberi jogok” doktrínáját – a multikulturalizmussal párosulva a keresztény kultúrájú Európa maximális legyengítésére törekszik. Már ma ott tartunk, hogy lassan vissza kell tanulnunk kultúránkat.
A mai hatalomra törő magyar ellenzék meghatározó többsége bagatellizálja a veszélyt, és támogató a teljes európai, benne magyar kultúrát válságba vezető törekvéssel, a tömeges bevándorlás pártján áll. Szándékosan összekeveri a „menekült”, ill. az „illegális bevándorló” fogalmát. Előbbi tiszteli a befogadó országot, bebocsátást kér, nem randalíroz, nem követelőzik. Identitása illő megtartása mellett igyekszik alkalmazkodni.
Utóbbinak eszében sincs tisztelni a befogadó országot, erőszakos, rendszeresen veszélyeztet, saját kultúráját iparkodik a befogadókra erőltetni és elképesztő követelésekkel áll elő. Velük szemben toleráns és támogató az előbb említett magyar ellenzék a „politikai korrektség” jegyében. (Számos, itt nem részletezett kérdésben is veszedelmes a politikai korrektség játszotta szerep, pl. családok felbomlásának indirekt bátorítása, házasság intézményének gyengítése, szülők és tanárok tekintélyének lejáratása, gyűlöletbeszéd értelmezései, stb.)
Ezt, az utánunk következő nemzedékek sorsát, életét alapjaiban veszélyeztető felfogást gerjeszti, építgeti, erősíti az a jelentős, külföldről érkező és terjeszkedő erő, amely nem kis mértékben a jól ismert magyar származású amerikai milliárdos nevével hozható összefüggésbe. Ez az erő most alig vitathatóan minden igyekezetével és pénzével az április 8-i magyar parlamenti választás befolyásolásán mesterkedik. Támasza ebben több internetes médium, továbbá nem tagadottan általa létrehozott és finanszírozott, fondorlatos technikákkal dolgozó, de leginkább agymosásra specializálódott „civil szervezet”.
Komikus, hogy a jelenlegi magyar ellenzék (az uniós vezetésnek asszisztálva ebben) nem reklamál például népszavazást az uniós országokban a tömeges, illegális bevándorlásról, miközben itthon ennél jóval kisebb horderejű kérdésekben feltűnő gyakorisággal kezdeményez népszavazásokat.
A jelenlegi magyar kormány az egyetlen lehetséges helyes utat iparkodik választani. Igyekszik védekezni, megteremteni az erős nemzetállamot, és felemelni szavát egy olyan felfogású Európai Unióért, amelyik európai népek alapvető érdekeit képviseli.
(Az a kormány, amelyik mellesleg együttműködve a városvezetéssel – minden hibakereső ellenzéki híresztelés ellenére – Budapesten mégiscsak több eredményt produkált, mint a mára atomizálódott ellenzékiek előtte évtizedeken át.)
A történelemből kiindulva meghatározó, így minden egyébnél jelentősebb az a kérdés, amiről lényegileg határozni fognak a választók április 8-án. Sok generáció életfeltételeit megszabhatja ez a döntés.
Még megelőzhető valami sorsfordítóan rossz, amit később elkerülhetetlenként magyarázhatnának, ha a jelenleg hatalomra törő, önállótlan ellenzék kezébe kerülne az ország. Ezt érdemes mérlegelni azoknak is, akik hibát keresnek, vagy találnak a FIDESZ-ben.
