– Gyerekkorában milyen sportágakat próbált ki, végül is mi döntötte el, hogy a kenuzást és az UTE vízitelepét választotta?
– Tízéves koromban kezdtem sportolni. Először, mint a legtöbb gyerek a focit próbáltam ki. Egy évig lelkesen futkostam a zöld gyepen, elég ügyesen rúgtam a labdát, de egy idő után úgy éreztem, mégsem ez az én sportom; valami komolyabbat szeretnék csinálni, olyat, ahol egyedül én dolgozom meg az eredményekért. Ezek után egy iskolai program során ismertem és szerettem meg a kenuzást. Azért választottam az UTE-t, mert tudtam, hogy ott nálam jobb és ügyesebb kenusokkal edzhetek együtt, mivel ez Magyarország egyik kiemelkedő kenus utánpótlás-bázisa. Úgy gondoltam, az itt készülő és versenyző csapattársaimmal majd tovább fejlődhetek és profi körülmények között készülve jobb eredményeket érhetek el.
Borulékony „járműben”
– Milyen célkitűzésekkel szállt először vízre?
– Eleinte nem voltak határozott céljaim, ám az edzőm Martinkó Gábor segítségével egyre közelebb kerülhettem korosztályom legjobbjaihoz. Először csak helyezéseket értem el, később azonban már többször is felálhattam a dobogó tetejére. Tizennégy évesen kölyök korosztályban nyertem az első országos bajnokságot, ezt követte 2014-ben az Olimpiai Reménységek Versenyén párosban szerzett aranyérem, ugyanitt 1000 méteren második lettem.
– Nap mint nap egy labilis „járműben”, furcsa testtartással, fél térden lapátolva szeli a vizet, a kívülállónak ez igen fárasztónak tűnik. Mit szeret a kenuzásban?
– Valóban nehéz, nem elkényeztetett fiúknak való sportág a kenuzás. Kezdetben sokszor estem a vízbe, de még most is néha előfordul, ha nem figyelek eléggé, elveszítem az egyensúlyomat és máris jön a kényszerfürdő. Ez a kellemetlen oldala a kenuzásnak. Szerencsére megtaláltam ebben a sportban és ebben a közösségben azt a vonzerőt, amiért minden nap szívesen megyek edzeni.
– A magyar versenyzők évek óta szerepelnek a világ elitjében. Közülük tudna választani példaképet?
– Talán meglepő a választásom, én Csabai Edvint, a Magyar Kajak-kenu Szövetség szakmai igazgatóját tekintem példaképemnek, aki maraton kenuzásban 17 világbajnoki címet szerzett. Első nemzetközi versenyemen ő segítette felkészülésemet a Szegeden rendezett edzőtáborban.
A felkészülés kínjai
– A kenuzást tréfásan „güris” jelzővel illetik. Hogyan viseli el a sorozatos edzésekkel, versenyekkel járó testi- lelki terheket?
– A legnehezebb számomra a tavaszi és őszi felkészülési időszak, ezt nem szeretem igazán, fizikailag nagyon megviselnek a hosszú távú evezések. De mivel a sikereket az edzéseken lehet megalapozni, bírni kell a gyűrődést. A versenyeket viszont nagyon kedvelem, az indítás előtt mindig elkap az egészséges rajtláz, onnan már csak arra koncentrálok, hogy minél gyorsabban menjen a hajóm.
– Az élsport mellett kevesebb ideje jut a tanulásra, mégis háromszor nyerte el a „Jó tanuló, jó sportoló” elnevezésű címet. Hogyan sikerül összeegyeztetni a sportot a tanulással?
– Nehezen, de meg tudom oldani. A délutánok az edzéssel telnek, így csak este tudok a tanulással foglalkozni, ha fáradt vagyok, reggelre hagyom. Arra törekszem, hogy a sport ne menjen a tanulás rovására, ebben az évben is jelentkezem a kerületi „Jó tanuló, jó sportoló” versenyre, nagy örömöt jelentene, ha negyedszer is győztes lehetnék.
Merészebb célok
– Most, évek múltán, az elért sikerek mennyiben módosították kezdetben kitűzött céljait?
– Úgy érzem, eljött az idő, amikor merészebb célokat tűzhetek magam elé. Az Országos Ifjúsági Bajnokságon három társammal, Lelovics Dáviddal (UTE), Kosznovszki Gergellyel (UTE) és Zupkó Bálinttal (Csepel) kiharcoltuk az Ifjúsági Európa-bajnokságon való részvétel jogát. Ezen a versenyen és a további jelentős erőpróbákon is érmes helyezéseket várok magamtól.
– Vissza tud emlékezni arra, mit érzett, amikor a Fő téri ünnepségen átvette az Óbuda Sportolója-díjat?
– Felemelő érzés volt annyi ember előtt felmenni a színpadra. Számomra nagy megtiszteltetés ez a díj, hiszen előttem több kiemelkedő tudású óbudai sportoló – mint például a Gyurta fivérek – részesült hasonló elismerésben. Bús Balázs polgármester kézfogását és gratulációját megelőlegezett bizalomnak tekintem.
Kép és szöveg: Lovas Albert
