„Nem csak mi, akik itt lakunk, hanem a közeli postára, orvosi rendelőbe, boltba érkezők és az óvodába, bölcsődébe igyekvő családok is megcsodálják és megdicsérik nap, mint nap virágos kertünket,” kezdi a beszélgetést Futács Andor leplezetlen büszkeséggel. Ő kezdeményezte, hogy a Kaszásdűlő utcai tízemeletes házuk előtti bozóttal és szeméttel borított apró teret hozzák rendbe az itt lakók, közösen.
Utóbb derült csak ki, hogy szinte mindenkit, az itt élőket és a gyakran erre járókat zavarta az ápolatlan környezet, de abban, hogy ezen változtatni lehetne, szinte senki sem hitt. Ám Andor lelkesedése hamar átragadt a lakóközösség többi tagjára, és támogatókra lelt közöttük.
„Pedig komoly kitartásra volt szükségünk, hiszen a munka elején ébredtünk rá, nem is tudjuk milyen nagy fába vágtuk a fejszénket! A bozótost, kiszáradt faágakat üggyel-bajjal eltávolítottuk, de akkor szembesültünk azzal, hogy a talaj szinte feláshatatlan: kövekkel, kavicsokkal, gyökerekkel van tele.”
Így sürgősen szükség volt virágföldre és szerszámokra, és hol voltak akkor még a beültetendő palánták… A ház lakóinak többsége hozzájárult a nagy munkához, ki némi anyagi segítséggel, míg mások kertészkedéssel. A virágágyásoknak végül otthont adó hatalmas gumikerekeket például maga Andor festette le fehérre.
„Van szegfűnk, napvirágunk, büdöskénk, de begóniánk is, és a mályváink már oly dúsan virágoznak, hogy ritkítanunk kell azokat, a többieket nehogy elnyomják!”
