Róna Péter jogász, közgazdász, az oxfordi Blackfriars Hall tanára, az egyik legtöbbet foglalkoztatott gazdasági elemző a hazai politikai sajtóban. Október 17-én alkotóként lép a nyilvánosság elé: rajzaiból, pasztelljeiből és akvarelljeiből nyílik tárlat az Óbudai Társaskörben.
Róna Péter életútja Miskolcról az Egyesült Államokon át Oxfordig vezetett. 1956-ban hagyta el Magyarországot, a Pennsylvaniai Egyetemen gazdaságtörténetet tanult, Oxfordban jogi diplomát szerzett. Dolgozott az amerikai kormányzatban, majd hosszú bankári pályát futott be, mielőtt a rendszerváltás után hazatért Magyarországra. Az ELTE-n nemzetközi jogot tanított, jelenleg az Oxfordi Egyetem Blackfriars Halljának kutatója és oktatója, ahol közgazdaságtannal és a társadalomtudományok filozófiai alapjaival foglalkozik.
A hazai nyilvánosság elsősorban közgazdasági és közéleti szereplései által ismeri; képzőművészeti munkáit mindeddig nem tárta a széles közönség elé. Október 17-én rajzai, pasztelljei és akvarelljei kiállítótérbe kerülnek az Óbudai Társaskörben. „Hogy mi ragadott meg a festészetben már nyolcévesen? Az, hogy bizonyos művészek alkotásaiban láttam a képességet, hogy megvilágítsanak valamit, ami igaz” – vallja Róna Péter.
A kiállítás november 14-ig tekinthető meg, naponta 10 és 18 óra között.
Róna Péter és a festészet
“Nyolcévesen kezdtem komolyan rajzolni, 1956-ban egy falusi parasztasszonyról festett portrém díjat nyert az UNESCO gyerekkiállításán, felvettek a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba – lelkes voltam, minden nap vártam, hogy odaérjek és ameddig lehetett, maradtam.
Ám a forradalom után anyámmal elhagytuk az országot azzal, hogy Amerikában telepedjünk le.
Ausztriában, Salzburg mellett egy volt amerikai bázison szállásoltak el minket nagyjából ezer magyarral. Akkoriban Kokoschka tanított fent a várban, felkerestem, előadtam magam, ő pedig nagyon aranyos volt, átölelt és tanítani kezdett. Pénzem nem volt, papírral, szénnel, festékkel is ellátott. Kellemes, jó humorú, tiszteletreméltó művészt ismertem meg benne – bár december közepétől csak március végéig maradtunk.
Ekkor közöltem vele, hogy megkaptuk a beutazási engedélyt az Egyesült Államokba. Kokoschka nem sokkal találkozásunk előtt tért vissza onnan egy éves tartózkodás után és utálta Amerikát. „Hozd ide anyád holnap reggel” – felelte, majd közölte édesanyámmal: „Asszonyom, ha ön ezt a gyereket elviszi Amerikába, soha nem lesz belőle festőművész.” Anyám számára ez nem jelentett rossz hírt, ő a festők nyomorgó, elhajló, dorbézoló világát vetítette elém és azt tanácsolta, válasszak olyan szakmát, amiből meg lehet élni.
Számomra Amerika óriási törést, kulturális szakadást jelentett, másik világba kerültem és attól kezdve nem ment a festés. Az a természetes lendület, ami korábban hajtott, akadozóvá vált. Ösztöndíjjal felvettek a Pennsylvania Egyetemre, majd négy év után újabb ösztöndíjjal az Oxfordba, ahol osztályelső, évfolyamelső lettem – ekkorra úgy tűnt, a festészethez csak mint galériába járó műkedvelő lesz közöm, és ez a gondolat bántott.
Néha rajzoltam, de nem festettem. Jóval később egy nagynevű amerikai festőművész unszolására elkezdtem a festést is, bekerültem egy galériába, aztán néhol még felcsillant valami remény, de a folyamat megtorpant.
Rendszerváltás után hazaköltöztem, létrehoztam a The First Hungarian Fund Limited alapot, amit 2003-ig vezettem. Húsz éve ismét rendszeresen festek, rajzolok.
Hogy mi ragadott meg a festészetben már nyolcévesen? Az, hogy bizonyos művészek műveiben láttam a képességet, hogy megvilágítsanak valamit, ami igaz. Rembrandt, Velazquez, Raffaello, Manet művészete kiemelkedő számomra. Persze nem hasonlítanám hozzájuk magamat, de az a lehetőség, hogy megragadjam a valóságot, borzasztó vonzó volt és a mai napig az.”
