Ünnepi műsorral, koszorúzással és mécsesek meggyújtásával róttuk le tiszteletünket az 1956-os forradalom és szabadságharc, valamint az azt követő megtorlás mártírjainak emléke előtt. Tordai Bence ott elhangzott beszédének teljes szövegét adjuk most közre.
Tisztelt emlékezők, kedves polgártársak!
Hatvanöt éve, 1956. november 4-én hajnalban – ahogy Nagy Imre, a forradalom mártír miniszterelnöke utolsó rádióüzenetében fogalmazott – „a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt.”
Ezzel eldőlt: a Moszkvából irányított diktatúra nem engedi ki a markából Magyarországot, nem hagyja, hogy a magyar nép szabadon dönthessen sorsáról.
És bár a bátor magyar forradalmárok megszervezték a fegyveres ellenállást számos vidéki városban és Budapesten, a Széna téren, a Corvin köznél vagy éppen itt, Óbudán, a Schmidt-kastélynál, nem volt valódi esélyük: a hatalmas megszálló hadsereg néhány nap alatt vérbe fojtotta a magyar szabadságharcot.
1956. november 11-ét követően a társadalmi ellenállás egy darabig még fennmaradt, de az ezrek életét elvevő vagy kerékbe törő megtorlások és százezrek Nyugatra menekülése után újra csend lett. „Egy nép kiáltott, aztán csend lett.”
Csend lett – de olyan ordító csend, hogy máig cseng tőle a fülünk. Mert halljuk a ki nem mondott mondatokat elnyomásról és szabadságról, félelemről és bátorságról, zsarnoki önkényről és demokráciáról.
Halljuk 1956 üzenetét, értjük, és nem feledjük a forradalmárok és az őket támogató csendes többség gondolatait.
Visszatekintve látjuk vívódásaikat, félelmeiket, dilemmáikat; átérezzük nehéz döntéseik fájdalmas következményeit.
Erőt merítünk bátorságukból, és iránytűként tekintünk sorsukra, amikor mi szembesülünk elnyomással, önkénnyel, hazugsággal.
Hálát adunk nekik, amiért életüket áldozták azért, hogy nekünk már ne kelljen az életünkkel játszanunk. Hálát adunk nekik, amiért szabadságukat adták a mi szabadságunkért.
Emlékezzünk hát 1956 hőseire: a változást akaró milliókra. A szabad életért harcolókra, akik börtönbe kerültek, vagy halállal lakoltak. A független Magyarországért küzdőkre, akiknek külföldre kellett menekülniük. A büszke és boldog életre vágyókra, akiket alávetettek, függőségbe taszítottak és kilátástalanná tettek.
Azokra emlékezünk, akik a szabadságot áhították. Azt, hogy a mindenkori állam ne akarja befolyását és akaratát kiterjeszteni mindenre és mindenkire. Ne akarja megmondani, ki mit kell, hogy gondoljon, higgyen és valljon. Ne írja elő, hogyan kell élni, nevelni és szeretni, ne zárja el az embereket az igazságtól és a tudástól, ne zárjon ki a nemzetből, és ne bélyegezzen meg teljes társadalmi csoportokat.
Azokra emlékezünk, akik látták: Magyarországnak elemi érdeke, hogy megszabaduljon a keleti diktatúrák öleléséből. Akik Kelet helyett Nyugatra tekintettek, akik önkény helyett demokráciát követeltek.
Azokra emlékezünk, akik a szabadság mellett egy méltányosabb, igazságosabb társadalmat kerestek. Akik elfogadhatatlannak tartották a hatalmi elit tobzódását, miközben az ország túlnyomó többsége napi megélhetési gondokkal küszködik.
Fejet hajtunk azon helybeliek, óbudaiak és békásmegyeriek előtt, akik bár óriási erőfölénnyel néztek szembe, mégis megpróbálták hősiesen feltartóztatni a szovjet birodalom félelmetes hadseregét. Tisztelettel adózunk a békásmegyeri Herhoff György géplakatos előtt, aki a helyi Forradalmi Bizottságban dolgozott, majd november 4-én, egy hónappal a 24. születésnapja előtt, a Széna téren a szovjet csapatok ellen harcolva esett el.
Emlékezünk azokra a harmadik kerületiekre, akik többtucatnyian, az ’56-os harcokban vesztették életüket. Emlékezünk Szabó Jánosné Schlauch Annára a Testvérhegyről, Hájos István portásra a Folyondár utcából; mindketten november 4-én kaptak halálos fejlövést.
Emlékezünk a Schmidt-kastély védőire, emlékezünk a Margit-kórház pincéjében életeket mentő orvosokra és nővérekre, akik saját életüket kockáztatva próbáltak segíteni embertársaikon.
Emlékezünk hőseinkre és példaképeinkre. Azokra, akik még ilyen vészterhes időkben is képesek voltak példát mutatni elszántságból, elvhűségből. Ilyen volt a kerület lakója, az ország későbbi köztársasági elnöke, Göncz Árpád is.
Emlékezünk és kapaszkodunk ’56 hőseibe, mert az ő emberségük ad nekünk szilárd támpontot ebben a cseppfolyós világban.
És emlékezünk arra is, hogy nyers erővel meg lehet ugyan fosztani egy népet a szabadságától, de erőszakkal, hatalmi önkénnyel nem lehet társadalmi támogatást, erkölcsi legitimitást nyerni. Egy erkölcsi támaszát vesztett, csak a maga érdekeit követő hatalom pedig bukásra van ítélve.
Emlékezzünk és emlékeztessünk erre mindenkit, hogy hűek maradhassunk 1956 eszméjéhez, s hogy ne maradjon hiábavaló november 4. áldozata.
