December 3. a fogyatékossággal élő emberek világnapja, amikor kiemelt figyelem fordul az érintettek felé. A harmadik kerületünkben azonban nem csak ez a nap szól róluk, hiszen nap mint nap igyekszünk segíteni őket, együtt dolgozunk velük, értük.
S, hogy a kerületi óvodások számára is természetessé váljon, hogy köztünk vannak fogyatékossággal élő gyermektársaik is, önkormányzatunk a Kézenfogva Alapítvánnyal együttműködve indított új szemléletformáló programot óvodapedagógusaink számára. A fogyatékossággal élő és a speciális nevelési igényű gyerekek integrációját segítő, „Fogadd el, fogadj el!” című képzés újszerű megközelítéssel kapcsolja össze a gyerekeket, szülőket és óvónőket. Idén 25 óvodapedagógus vett részt a foglalkozásokon. Tapasztalataikról az Ágoston Művészeti Óvoda Váradi Telephelyéről, Csomor Katalin írását változtatás nélkül osztjuk meg olvasóinkkal.
„Minden ember szerethető, csak más, és olyannak fogadjuk el, amilyen”
Kiinduló gondolataim: integráló intézmény vagyunk, ebben a témában kevés tapasztalás volt a tarsolyomban és kíváncsi voltam mit adhat a mindennapi munkámhoz ez a képzés. Természetesen vonzó volt még számomra, hogy a fenntartó finanszírozta, így a résztvevőknek ingyenes volt.
Már az első napon egy érzelmi hullámvasútra szálltam és még mindig tart. Hihetetlenül pozitív tapasztalás volt találkozni a tapasztalati szakértőkkel és rajtuk keresztül megtapasztalni a világot. Figyeltem magam, ahogy hitetlenkedve néztem a boldogságtól ragyogó arcukat, a vicces megjegyzéseket. Kezdtem megérteni, miért jó, hogy itt vagyok. Elég jól ismerem magam, de ez a terület, a sérült emberekhez való hozzáállásom nem volt rendben.
Persze segítőkész ember vagyok, így mindig segítek, ott, és amiben tudok.
Majd felismertem, hogy sajnálatot érzek a sérült emberek láttán. Miért is? Szegény kerekes székes, vak, siket, vagy értelmi fogyatékos… Milyen nehéz lehet az élete? Hogyan tud így boldogulni, hogy tud így teljes életet élni? Igazából a külsőségek szintjén láttam őket és a külső nem engedett mögé látni.
Ezen kívül még a félelem is megjelent bennem, hiszen nem ismertem az ő világukat és nem tudtam, hogy mit tudok én tenni a velük való találkozások alkalmával. Hogyan kezeljem szokatlan reakciójukat, egy-egy helyzetben.
Összegezve: a képzés hatására, mélyen magamba néztem és rájöttem, hogy sajnálat, félelem, bizonytalanság érzések keveredtek bennem a témával kapcsolatosan. Ezek az érzések nem visznek abba az irányba, ami felé tartok.
A képzés alatt, az ott megéltek segítettek szembesülni magammal, a saját érzéseimmel és azzal, hogy bőven van mit tanulnom.
Amikor azt a játékot játszottuk, hogy bújjunk bele egy sérült gyerek szülőjének bőrébe és végig vezetett bennünket a tréner a terhességtől az időskorig. (6 életszakasz + Érzés, szükséglet, kérdés) Nagyon megrázó élmény volt, lelkileg megviselt. Rájöttem, hogy ennek nincs vége, csak az élet végével. Rámutatott, hogy mennyire fontos örülni, hálásnak lenni, annak, aki olyan szerencsés, hogy mindene ép. Továbbadni a gyerekeknek, szülőknek ezt a felismerést és azt, hogy sérülten is lehet teljes életet élni.
Ettől a pillanattól másképp fogok kommunikálni a szülőkkel, másképp állok a sérült emberekhez. Az érzékenyítés hatására megszületett bennem a másság valódi elfogadása. Nagyon egyszerű, ugyanolyan ember, mint az ép, tehát emberként kell hozzájuk állni.
A mai világban egy biztos a változás. Most a folyamatos megújulással, rugalmassággal, szemléletmód váltással tudunk pedagógusként példát mutatni, segíteni, támogatni.
A képzés teljesítéséhez a gyerekeknek egy érzékenyítő projekthetet készítettem. Elképesztő tapasztalás volt, hogy a gyerekek mennyire nyitottan álltak az érzékenyítő projekt napjain előkerülő játékos helyzeteken keresztüli tapasztalásokra.
Kutatómunkának kapták naponta, hogy keressenek hazafelé sérült emberekre vonatkozó jelzéseket, amelyek segítik őket például a közlekedésben. Hozták a sok képet a járműveken megtalált jelzésekről, hol utazhatnak, hol parkolhatnak, a közlekedésüket segítő burkolatokról. Elmesélték történeteiket, hogy hogyan segítettek szüleik például a látássérülteknek.
A különböző napokon a játékos feladathelyzetben olyan gyerekek voltak sikeresek, akikre nem volt jellemző a mindennapjainkban. Egy új út a gyerekekhez, egy új módszer: szemléletváltás. A projekt végén lerajzolták élményeiket és a fogyatékos emberek képeiből egy montázst készítettünk, amit egy szívformába ragasztottuk fel. Ezzel jelképeztük, hogy minden ember szerethető, csak más, és olyannak fogadjuk el, amilyen.
Sokat segített nekem ebben az utazásban a tréner személye, a csoporttársak, a sok ajánlott film, könyv, amennyit tudtam folyamatosan néztem, olvastam és figyeltem magam, a reakcióimat. Nagyon megérintettek. Tovább ajánlom ismerőseimnek és a szülőknek. Viszem ezt a szemléletmódot tovább és hirdetem.
Nagyon köszönöm a lehetőséget, hogy részt vehettem ezen a képzésen rengeteget tapasztaltam, köszönöm, hogy részese lehettem!
(A fényképek a képzés során készültek.)
