Vannak közösségépítő álmaim – interjú Gyimesi László költővel

Gyimesi László az Óbudai Gázgyárról, a gázgyári művelődési központról, a kreatív munkásemberekről, aquincumi versekről, óbudai kocsmákról, irodalomról, a népművelői tevékenységről és óbudai kulturális víziókról.

Gyimesi László költő Keszthelyen született, de immár évtizedek óta Óbudán él és dolgozik. Betanított munkásként kezdett az Óbudai Gázgyárban, majd üzemvezető-helyettes, később a Fővárosi Gázművek Művelődési Központjának igazgatója lett annak megszűnéséig. Ma szabadfoglalkozású író, költő, újságíró és szerkesztő, az óbudai kulturális élet kiemelkedő alakja, az Óbudai Múzeum Közalapítvány Kuratóriumának titkára. Irodalmi munkássága, regényei ezer szállal kötődnek Óbudához, az Aquincumi Költőverseny négyszer is aranykoszorúval díjazott nyertese, az Óbuda Kultúrájáért-díj 2010-es kitüntetettje.

fotó: Assay Péter

– Emlékszik-e arra, hogy mikor járt először Óbudán?

– Igazából nem emlékszem, mert pici gyerekkoromban hoztak már Óbudára, szüleim, keresztanyám aquincumi romokat nézni, HÉV-vel utazgatni. Aztán 15–16 éves koromban néztem igazán körül Óbudán, úgy hogy akkor már elkezdtem megismerni a városrészt.

– Mi volt az érdeklődés oka?

– Pusztán kíváncsiságból meg a helyismereti érdeklődésemből. De nem volt célom, nem gondoltam én, hogy majd óbudai leszek. Nem terveztem. Azt már 18 éves koromban döntöttem el, hogy Óbudához kötöm magam.

– Az is elég korai.

– Igen. Érettségi után vegyésztechnikusként kellett munkát keresnem. Óbudán az akkori Óbudai Gázgyár nagy vegyipari, nehézipari üzem volt, és hirdetett állásokat. Eljöttem teljesen látatlanban megnézni, hogy milyen állást ajánlanak, jó lesz-e az nekem?

– Mikor volt ez?

– 1966. június 20-a körül. Bementem a munkaügyi osztályra, ahol nem mondom, hogy tárt karokkal vártak, mert ők azt szerették volna, ha olyan ember jön, aki már volt katona, de azért több üzemet is megjelöltek, hogy hová lehet menni. Én a legnehezebbet próbáltam kiválasztani, a kemencét, a kigázosító üzemet, ahová egy ma is élő néni, Metzger Józsefné nevezetű hölgy vezetett be, aki mindjárt el is mesélte a maga igazán közlékeny módján, hogy mi a szörnyűség ebben az üzemben: kosz van, por van, nehéz munka van, meleg van, innen úgyis megszökik minden fiatal. Ami nem volt egészen igaz, de volt benne valami. Egy viszonylag fiatal mérnök volt az üzemvezető, nagy örömmel kollegaként fogadott, elbeszélgetett velem. Akkor tudtam meg, hogy a régi gázgyári szokás szerint végig kell járni a munkákat. Fölvesznek betanított munkásnak, aztán, ha ott beválok, bizonyítok, akkor előbb-utóbb a végzettségemnek megfelelő helyre kerülök. Így is lett, a munka is tetszett, a környezet is tetszett, és az is, hogy ez a mérnök elmondta, hogy mi minden van a gyárban azon kívül, hogy ez egy munkahely. Bemutatta a közösségi tereket is, elmondta, hogy milyen művelődési ház van, és hogy mi mindent lehet abban csinálni, színháztól énekkarig, szakköröktől könyvtárig. Ez azért is különösen tetszett, mert akkor kulturális ügyekben sok helyen próbálkoztam, sőt tevékenykedtem már. Nekem ez nagyon kapóra jött, habozás nélkül aláírtam a felvételemet. Aztán egy-két napon belül már ott voltam a művelődési házban, nagy örömmel fogadtak az ottani amatőr színházi stúdióban, ahová azonnal beléptem. Nem színésznek, mert színészi ambícióim nem voltak sohasem, de háttérembernek jó lettem, dramaturgi, rendezői, segédrendezői feladatokat végeztem, az ilyenfajta ismereteimnek örültek, azonnal befogadtak. Egy héten belül beiratkoztam a könyvtárba, harminc nap múlva a könyvtáros kérésére már én hívtam meg íróismerősömet író-olvasó találkozóra. Észrevétlenül belesimultam abba a közegbe. Nagyon jól éreztem magam benne. Ez egyébként mindmáig jellemző, hogy nagyon jól érzem magam abban a közegben, nagyon érdekes volt, bár most már csak nyomokban létezik. Az a fajta művelődő munkás, az a szociáldemokrata gyökerű, olvasó, tenni akaró, kreatív munkásréteg nincs már, amivel én a gázgyárban találkoztam. Változott a világ. Ezért nem felelős senki és semmi, a rendszerváltás sem, ez megváltozott Németországban, máshol is. A nehézipar, a nagyipar háttérbe szorult. Egyre kevésbé vannak meg azok a munkásközösségek, amelyek fenntartották ezt a kulturális tevékenységet. Mindenesetre én még az utolsó évtizedeit elkaptam, és ez nagyon hasznos volt minden tekintetben az életem alakításában. Észrevétlenül lettem óbudai, különböző albérletek, meg rokonoknál lakások, szükséglakások után megnősültem, nemsokára végleg Óbudára költöztünk, és nem is akarok másutt lakni már. Öreg is vagyok hozzá, hogy átültessem magam vagy átültessen bárki, nagyon megfelelő ez nekem. Adott egy olyan nyugalmat és hátországot, amit ezekben a zaklatott évtizedekben sokan irigyelnek tőlem. (Kollegák is, barátok, írótársak, egyebek.) Bármikor beülhetek a gázgyári futballpálya klubjába, mindenki ismer és mindenkit ismerek, családi kapcsolatok, munkakapcsolatok, a világ dolgai és a ház dolgai együtt jelentkeznek. Persze, ment a karrierem is, előbb-utóbb kinőttem a betanított munkási korból, beváltam, akkor már technikusként dolgoztam, majd üzemvezető-helyettesként. Ugyanakkor a humán műveltség iránti igényem nagy volt, elvégeztem néhány főiskolát, szereztem néhány diplomát, aztán azon vettem magam észre, hogy másodállásban művészeti vezetője lettem a művelődési háznak. Később, mikor nyugdíjba ment az igazgató, szinte magától értetődő volt, hogy én fogom követni. Volt már népművelés–pedagógia szakos diplomám is, mert abban az időben folyamatosan tanultam. Pályáztam, és elnyertem az igazgatói állást, és aztán több mint húsz éven keresztül voltam igazgatója az intézménynek, amíg az meg nem szűnt. Mindenképpen büszkeségem, hogy úgy tartották számon: a főváros vagy az ország egyik legjobb vállalati, szakszervezeti művelődési központja volt a gázgyári, illetve először művelődési ház, aztán én fejlesztettem művelődési központtá. Egyike volt az országban a legnevesebbeknek, legjobbaknak, leginnovatívabbnak. Irgalmatlan munkát végzett az a kis csapat, akikkel dolgoztam, mert nem voltunk sokan, a mellékfoglalkozásúakkal, egyebekkel, tiszteletdíjasokkal együtt 13–15 ember dolgozott, főállásban összesen hat. Egy soha nem múló seb, hogy bezárták a művelődési központot. Mert nem kellett volna bezárni az intézményt, csak át kellett volna alakítani. Hogy mekkora igény van rá, azt naponta tapasztalom most is, hogy jó lenne, ha lenne. Mikor befejeztük az egészet, akkor csak a komolyzenétől a legaktuálisabb rockzenéig 11 zenekar működött a házban az utolsó pillanatig. Képzőművész kör, mindig volt alternatív színház, fél profi társulatok voltak már az utolsó időkben, olyanok is, akik később profi színházzá váltak. Színi iskola működött, mozi, hét klub, és ezek egyike sem volt formális, nem volt olyan, hogy beírtuk klubnak, ha négy ember összeült kártyázni. Az nem volt klub, csak négy ember bejárt kártyázni vagy mást játszani. Nyitott házként próbáltunk működni. Csak zárójelben mondom, volt a népművelésnek egy iskolapótló funkciója is, aminek most is rettentő hiányát látom. A helyi betanított munkások összetétele miatt nekünk az általános iskola befejezésére hosszú távú programjaink voltak, az utolsó tíz évben mindig volt 5–6. és 7–8. osztályunk. Amikor szükséges volt, szakmai középiskolás osztályt is indított a ház. Aztán, ahogy a számítástechnika kezdett terjedni, folyamatosan alapfokú számítógép-kezelői, alapfokú programozói, aztán később középfokú számítástechnikai tanfolyamokat szerveztünk, egy nyolc számítógépből álló oktatóbázist tudtunk létrehozni, amelyik éjjel–nappal ment. Ez is szép világ volt.

– Lehet tudni, hogy miért szüntették meg a gázgyári művelődési központot?

– Nagyon-nagyon felemás volt az oka. Voltak objektív tényezők, amelyek megfontolandók voltak. Az egyik az, hogy a Gázműveknek egy bizonyos határidőig el kellett hagyni Óbudát. Megszűnt a szén alapú gázgyártás, és a területen az úgynevezett környezetszennyező tevékenységet föl kellett számolni. Na, most, ezt jó magyar módon úgy csinálták, hogy minden tevékenységet felszámoltak, nem csak a környezetszennyezőket. Tehát nem volt már meg a vállalatnak az érdeke, hogy legyen ott egy művelődési bázisa. Ez abszolút érthető volt. Ugyanakkor az utolsó években mi elég tudatosan úgy szerveztük, hogy a célközönségünk ne csak a gyár legyen, hanem a lakóterület, a Pók utcai, a Kaszás dűlői lakótelep, amelyek akkor már épültek vagy el is készültek, és ez be is vált. Emellett figyeltünk arra is, hogy olyan kínálatunk legyen, amely megszólítja az egész fővárost vagy akár az országot is. Ezért fogadtam be az akkor nagyon kétes hírű – mert hát a politika elég rossz szemmel nézte – Stúdió K Színházat, mert a színház értelmiségi vonzáskörére is szükségünk volt. Jöttek egy-egy nagyobb színházi bemutatónkra még Tokióból, New Yorkból is, persze nem ez volt a jellemző, ezek voltak a kuriózumok, de állandóan teltházasan mentek az alternatív színházi darabok. Álltam néha miattuk a szőnyeg szélén, de igazából az az időszak nem volt már kemény diktatúra, inkább az volt, hogy Laci meggondoltad te ezt? Ilyen jellegű figyelmeztetések jöttek. Igazán az egzisztenciámat vagy a tevékenységemet nem befolyásolta, nem korlátozta ez, néha egy ejnye-bejnye, de az minden kulturális tevékenységet végző embernek minden korszakban kijár, mert ha nem jár ki, akkor valamit rosszul csinál. Tehát megszűnt a közvetlen rácsatlakozás a Gázművekre, a munkahelyre. Óbudához, a lakóterületi önkormányzathoz volt kapcsolat, de a fővárosi önkormányzathoz nagyon nehézkesen épült ki, a minisztériumhoz meg pláne. A terület a fővárosé. Az a telek, amin működtünk, ahol játszótér volt kialakítva az egyik oldalon, a másik oldalon szabadtéri színpad nézőtérrel, kizárólag a fővárosé volt. Az a telek, amin a művelődési ház állt, szintén. Na, most, amikor a Gázműveket átszervezték részvénytársasággá, akkor magát a művelődési házat és a területeit a főváros nem vitte bele a részvénytársaságba, hanem megtartotta saját magának. Igen ám, megtartotta saját magának, de semmilyen fedezetet, semmiféle pénzeszközt nem tett mellé. Tehát az egyszeri karbantartást sem, felújítási, üzemelési költségeket, semmit. Arról volt szó, hogy azt oldjuk meg. Tarlós István volt akkor a polgármester Óbudán. Tarlóssal jó viszonyban voltam, és ő mondta, hogy mindent meg fog tenni, hogy ez a művelődési ház a III. kerületé legyen, csak annyit kell elintéznem, hogy a főváros mondjon le minden jogáról a III. kerület javára. És akkor ő már tud lépni. Hát, ehhez kapcsolódik életem egyik nagy csalódása. Demszky Gábort a Stúdió K próbáiról ismertem, amikor az „illegalitás idejében” szamizdatozott meg egyéb. A demokratikus ellenzék több ismert tagjának állandó menedékhelye volt a gázgyári művelődési házban. Jöhetett bármikor hozzánk ő is, jó viszonyban voltunk. Ő lett a főpolgármester, azt hittük, hogy ihaj-csuhaj, vele aztán biztos meg tudunk egyezni, és a művelődési ház működtetéséről lemond a III. kerület javára, hogy tovább élhessen a ház. Nem tudom, hogy a tanácsadói, illetve az illetékes osztályok milyen anyagokat készítettek, elolvasta-e azokat egyáltalán Demszky, mindenesetre aláírta őket. A lényeg az, hogy nem mondott le a területről, és nem tett mellé továbbra sem pénzt az üzemeltetésre. A III. kerület pedig tartotta a szavát, ha nem adja át a főváros, ő nem csinálja. Tulajdonképpen a minisztérium és apparátusa teszetoszaságán, és a főváros abszolút érdektelenségén múlott az, hogy ez így a semmibe esett. Egyébként nagyon felemás volt maga a döntés is a bezárásról. Három hónapra felfüggesztették a tevékenységünket, amíg a további dolgok történnek, ugyanakkor másnap már megjelentek a különböző tulajdonosok, akiknek tulajdona volt az épületben, vagy azt hitték, hogy tulajdonuk van, és leszereltették, kiherélték az épületet. Elvitték a számítógépeket, elvittek a mozigépen kívül mindent. Mindent, ami mozdítható volt. A legdurvább és a legocsmányabb módon. A hangosító, világosító berendezéseket, ahol kijött a falból a kábel, ott levágták, és úgy dobálták fel a teherautóra, szóval elég furcsa módon szűntünk meg. Közben senki nem merte leírni, hogy a Művelődési Központ megszűnt. Három hónapra felfüggesztették a tevékenységünket, és három hónapra kiutalták a Budapesti Történeti Múzeum számára átmeneti raktárnak az épületet, azóta is – immár 15 éve – az.

fotó: Assay Péter

– Ezek a gázgyári élmények visszaköszönnek prózai műveiben, regényeiben, illetve tárcáiban. Az állandó, vissza-visszatérő szereplők, Bulenda, Balogh Tamás, stb., mintha a Gázgyár világából bújtak volna elő. Ők azok a szociáldemokrata gyökerű, kreatív munkásemberek, akiket megismert a Gázgyár világában?

– Tartásuk volt ezeknek az embereknek, és a tartásukat vesztették el, ezt a pillanatot tudtam ezekben a regényekben megfogalmazni. A Bulenda-történetek nem szépirodalmi igénnyel születtek.

– De erős társadalomkritika jelenik meg bennük.

– Vannak ilyen törekvéseim, közösségépítő álmaim, most is megvannak, de egyre nagyobbat kell csalódnom bennük, Tudom, hogy a megosztottság az országban nem vezet igazán sehová. Az csak hátrahúzza a dolgokat. Nekem mindig az volt az illúzióm, hogy az összefogás teremt igazán közösségi társadalmat. Nem egy párt, nem egy szakszervezet, nem egy, hanem a sok együtt. Az egyik ilyen megvalósult álom az volt, hogy a hat szakszervezeti szövetséggel el lehetett érni, hogy egy magazin jellegű újságot közösen hozzanak létre. (Abban az időben hat szakszervezeti szövetség volt, azt hiszem, ez nyomaiban most is így van.) Ez volt a Munkalap című újság. Élt vagy három évet. Ott kértek fel engem kolumnistának, teljesen szabad kezet kaptam, csak az volt a kérés, ami találkozott az én véleményemmel is, hogy az összefogást szolgálják ezek a tárcanovellák. Írhatok akármiről, csak az együttlétet, az összefogást segítsék. Mivel az én alapvető álmom is ez volt mindig, nagyon könnyedén tudtam megcsinálni, és abból a közegből, amit én nagyon jól ismertem, majdnem legjobban ismertem, vettem a hőseimet. Bulenda Jánost élő modellről mintáztam, nagyon jóban voltam az öreggel, kitűnő ember volt, nagy tartású, és a mesélőkedve is igaz. A többi szereplők közül is majdnem mindegyik élő modell alapján alakult ki, köztük a fiatal Péter hosszú ideig szakszervezeti funkcionárius volt, ugyanabból a közegből indult. Tehát valóságos emberek, valóságos helyzetei jelentették az alapot, ugyanakkor át kellett menni valamiféle népi szürrealizmusba, ahogy mostanában divatosan szokták mondani, mágikus realizmusba, tehát a mese adott egy olyan lehetőséget, hogy ne legyen szájbarágós a történet. Annyira érdekesnek találták az olvasók, hogy a történetek, miután megszűnt a Munkalap, és megszűnt a hat konföderáció közös munkája is, megjelentek két kötetben, és azóta a Paksi Atomerőmű lapja újra lehozta az összes tárcát. Felkértek rá, persze fizetni nem tudnak érte, nyilván, a szakszervezeti lapok sohase voltak erről híresek. Ezek szerint még most is aktuálisnak érzik az írásokat, azért közölték újra mind a két kötet összes tárcanovelláját. Van egy meghívásom ősszel Paksra, hogy akik olvasták és szerették ezeket a történeteket, személyesen is megismerhessenek. Igent mondtam, de majd meglátjuk, most ottan mással foglalkoznak, nem Bulendával és hőstetteivel. A regényekkel valóban van átjátszás, de ott egy kicsit általánosabban, nagyobb merítéssel jelennek meg a történetek. A regények is mindig egyszerre a mágikus realista közegben és a nagyon is földhözragadt, nagyon is hétköznapi közegben játszódnak.

– De mindig Óbudán.

– Abszolút Óbudán. Persze, hogy Óbudán, mindegyik Óbudán. Ez az a közeg, ahol otthonosan mozgok, nem kell utánajárni, ha végigmennek a hőseim a Római-parton, hogy hány kocsmába mennek be. Nem kell utánajárni, mert tudom.

– A Vakegér is Óbudai kocsma?

– Konkrét hely volt, törzsvendégei úgy is hívták, most az ún. Nagyi palacsintázója működik a Záhony utca, Szentendrei út sarkán álló épületben. De ez a húszas évektől kezdődően vendéglő volt. A gázgyáriak inkább Kolhoznak hívták, azért, mert itt vitte be a közösbe a pénzét a munkás, a házgyáriak hívták Vakegérnek, hogy miért, azt pontosan nem tudom. Létező hely volt, persze. A Faház is létezett, de ilyen az én próféta lelkem, az egyik regényemben (Most akkor repültem vagy nem repültem) a Faházat felgyújtják, és miután megjelent a könyv, egyszer csak tényleg felgyújtották. Lehet, hogy a konkurencia gyújtatta fel, vagy valamiféle védelmi pénzek voltak a háttérben, ki tudja… Amit én megírtam, pedig semmit nem tudhattam róla, csak a folyamatokat láttam. A Faház megvan ma is, újjáépült, de a Bádogház, a Pléhgomba is megvan, az az Aquincum Serbüfé, a Pók utcai lakótelep szélén.

– A prózai műveken túl, minden műnemben és sokféle műfajban is alkot. A magyar irodalomban igen kevesen vannak ilyen sokoldalúak, talán Füst Milán vagy Kosztolányi Dezső neve merülhet fel. Versek, regények, színdarabok, tanulmányok, szakcikkek, monográfiák, fordítások mind megtalálhatók az életművében. Ez adódott, vagy tudatosan foglalkozott mindenfélével?

– Van, ami céltudatos, és van, ami adódott. A vers és a széppróza céltudatos önépítési folyamat, a kamaszkoromtól kezdődően mostanáig működik. A kritika és a tárca és a színház, az azért kicsit más volt. Én nem akartam kritikákat írni, kérték tőlem néha, hogy nem írnál róla, á mondom, nem, aztán bíztattak, írjál róla, legfeljebb nem adjuk ki. Jó, megírtam, általában kiadták, ebből aztán az lett, hogy most már hat-hét folyóiratnak állandó kritikusa vagyok, és ha két számon keresztül valahol nem jelent meg kritikám, akkor már rám szólnak, hogy mi van, abbahagytad az olvasást? Tehát a kritikaírás felkérésekből adódik. A színház ugyanígy van. Írtam ugyan 18 évesen egy színdarabot, amit akkoriban majdnem be is mutattak, ki is voltak osztva a szerepek, de elvittek katonának, s mire visszajöttem, addigra ejtették a dolgot. Lényeg az, hogy bár színházzal mindig foglalkoztam, soha nem akartam színdarabot írni. Ugyanakkor színészbarátaim, rendezőbarátaim voltak és vannak, egyszer rám szóltak, hogy nincsen nyári darabjuk, írjak már egyet. Mondom, én csak versben tudom megírni. Annál jobb, könnyebben tanulják a színészek. Jó, rendben, és így született a Sógort Jupiternek, annak viszonylagos sikere, meg néhány vidéki bemutatója is volt, és akkor mindjárt megrendelték a másodikat, az is sikerült, a Nemzeti Színházban volt a felolvasó-színházi bemutatója, s annak alapján talán Békéscsabán játszani is fogják a közeljövőben. Az Aquincumi Múzeumban játszották a darabjaimat, tetszett a népeknek, nekem is tetszett. Most összeállt egy könyvem, amit egy német kiadó rendelt meg, az aquincumi versekből, és az aquincumi színdarabokból, függelékként a régi, gyerekkori darabbal, és egy passiójátékkal, amit szintén felkérésre írtam. Megtalálták egy padláson az óbudai bontások közben egy régi passiójáték szövegét. Rontott szöveg volt, rekonstruálni kellet az eredetit is. Egy katolikus népének köré építették fel a passiót. Ez természetesen nem színház-kész dolog volt. Megkerestem a dallamot, amivel zenész ismerősökhöz fordultam, szintén Óbudán, és a Szent Péter Pál templom karnagya, Kenessey László talált egy 1948-as gyűjtésből egy nagyon szép dallamot, amelyik pontosan ehhez illett, ezt a dallamot használtuk fel, s az Aquincumi passióban arra énekeltettünk a kórussal. Jelenetekre tördeltük, adva a 14 stációt 14 színnek, és ahonnan hiányzott a szöveg, ott kiegészítettem. Károli Gáspár bibliafordításának nyelvezetét próbáltam használni. Ez természetesen nem önálló mű, hanem színpadra alkalmazás. Ez is benne lett volna a kötetben, de aztán nem tudtam a németekkel megállapodni, úgy hozták volna ki, puhakötésben, hogy Magyarországon 5360 Ft lett volna egy kötet ára. Ezt a szerződést nem írtam alá, mert az ilyen könyv eladhatatlan. Ez olyan könyv lett volna, ami nincs. A németek kipipálják a kiadói terveikben, hogy ők a magyar nyelvterületen egy ilyet kiadtak, illetve kipipálják, hogy eladtak kettőt az USA-ban, kettőt Európában. Ez a német árnál is magasabb, így kéziratban maradt. Van rá más érdeklődő is, majd meglátjuk, hogy lesz-e belőle valami? A könyvkiadók sincsenek könnyű helyzetben, nem tudnak kockáztatni. A könyvek utáni honorárium is ritka, mint a fehér holló az utóbbi 5–6 évben. Az utolsó öt kötetemből csak egyért, az Ez egy másik folyó című verseskötetemért kaptam tisztességes honoráriumot.

– Ezzel a kötettel kapcsolatban szeretném megjegyezni, hogy rendkívüli formai biztonság és sokszínűség jellemzi a kötetet, ami egyébként is markáns jellemzője költészetének. Az időmértékes verselést ugyanolyan könnyedén kezeli, mint az ütemhangsúlyost vagy akár a szabad verset. A sapphói strófától, a hexameteren keresztül, az ősi hetesen át a limerickig biztos kézzel vezeti az olvasót. Mintha valamilyen értékfelmutatás is megbújna ezek mögött a klasszikus formák mögött.

– Az egy alapvető dolog, hogy nekem az vers, amelyik megformált módon szólal meg. Számomra az egymás alá írt különböző hosszúságú sorok, még nem jelentenek verset. A szabad versnek is ugyanolyan szigorú törvényei vannak, mint akár az időmértékes vagy akár az ütemhangsúlyos versnek. A gondolatritmusnak legalább olyan fegyelmezettnek és feszesnek kell lenni. A megformált versekben hiszek, legyen az akár magyarosnak mondott ütemhangsúlyos vers, legyen az időmértékes. Nagyon tetszenek az időmértéket utánzó versek, nagyon szeretem az angol jambust is, próbálom magyarrá tenni. Minden nyelvnek más a verskultúrája, én ezt eléggé igyekeztem megtanulni, bár nem iskolaszerűen, hanem a magam kárán. (Tanítottam verstant egyébként gimnáziumban fakultáció keretében, persze ez is Óbudán volt.) Nem tudósként, de hozzáértőként próbálom kezelni a kötött versformákat. Nagy szerencse az, hogy a közvetlen baráti körömbe tartoznak olyan verstanosok is, akik ezt igazán magas fokon tudják. Mint például a legjobb magyar verstan szerzője a Szerdahelyi István, Szepes Erika szerzőpáros, mindkettőjüket barátomnak mondhatom, Erikát nagyon sokra tartom a római és görög formák miatt, Istvánt pedig az ütemhangsúlyos, magyaros formák miatt, és mind a ketten fantasztikus tudású emberek. Rigó Bélától pedig a versjátékokat tanultam, nem akárki ő sem, mert nagyon sokan nem tudják, hogy a zseniális rímhányó Romhányi – akit univerzális tehetségként ismerünk – veje és munkatársa volt Rigó Béla, aki ott állt mellette, és első közönségként segített abban, hogy végső formát kapjanak a Romhányi-versek. Fantasztikusan jó iskola az, ha az embernek olyan barátai vannak, akik ugyanolyan komolyan veszik a formát, a pontos verseket. Ehhez persze jön az üzenet is, amelyikről külön lehetne egy hosszú beszélgetést folytatni, hiszen a mai recepcióesztétika felmondja azt az évezredes szövetséget, ami az üzenet és a forma között van. Kiüresíti a formát, és tartalmatlanná teszi a verset. Énnekem ezekhez nemigen van közöm. Én annak a jó magyar folyamatnak vagyok a híve, amelyik Balassitól kezdődik, vagy már az Ómagyar Mária-siralomtól, Csokonain, Petőfin, Adyn, József Attilán, Nagy Lászlón, Juhász Ferencen keresztül ér el hozzánk.

– A felsoroltakon kívül Arany Jánostól Radnótin keresztül Weöres Sándoron át Pilinszky Jánosig idézi meg a költőket tartalmilag és formailag is. Kik voltak költészetére a legnagyobb hatással?

– Nagyon nagy hatással van rám gyerekkoromtól kezdve József Attila, kamaszkoromtól pedig Csoóri Sándor, Nagy László, Ladányi Mihály, Juhász Ferenc, Orbán Ottó, Kormos István. És még két óriás, akikkel személyes kapcsolatom nem volt ugyan, bár találkoztam velük, Pilinszky János és Weöres Sándor. Vannak olyan pillanataim, amikor Kormost kell olvasni, ez számomra is nagyon érdekes, hogy amikor tele van a tököm mindennel, akkor hazamegyek, előveszem a Szegény Yorick kötetet, és akkor egy darabig nagyon jól megvagyok vele. Erőt ad, pedig ezek nem hurráoptimista versek, de a tartást közvetítik.

– Maradva az Egy másik folyó című tavalyi köteténél, a tiszta formák mögött mintha valamiféle elégedetlenség, kilátástalanság tükröződne.

– Nem tudom, hogy ez kilátástalanság-e? Talán egy egészséges szkepticizmusra cserélném a kilátástalanságot. Én eléggé optimista ember voltam világ életemben, és valahol mélyen most is az vagyok, és mint minden optimista embert, rengeteg csalódás ért az életem során. Most már 66. évemben járok, úgyhogy volt néhány fordulat a körülöttem lévő világban. Minden fordulatban bíztam, hogy jobb világot hoz. Hát eddig nem jött össze ez a sokkal jobb világ. Sőt! Mind személyes sorsomban, mind a körülöttem lévő világ sorsában ugyanannyi hanyatlást látok, mint amennyi fejlődést. Soha sem mondtam azt, hogy minden rosszabb lett. Nem igaz, aki azt mondja, hogy minden rosszabb lett, az rosszul látja a világot. Hanem nem lett minden jobb, és ez a szkepticizmusom alapja. Ezt vállalom is, aki most valamiféle hurráoptimizmus álarcát veszi fel, az vagy helyezkedik, vagy hazudik, vagy buta. Remélem, hogy nem esem bele e három kategória egyikébe sem.

fotó: Assay Péter

– A gázgyári művelődési ház ugyan megszűnt, de ön azóta is folytatja népművelői tevékenységét, most már egész Óbuda számára.

– Ezt nem lehet kiirtani az emberből. Voltak olyan folyamatok, amiket még gázgyári koromban megkezdtem, és mivel nyilvánvalóan igény volt rá, akár a kerületben, akár mert kívülről megkerestek kollegák, meg tudnád-e csinálni. Egy élő folyóiratot, egy beszélgetést, egy tanfolyamot, egyebet, igen, ezeket meg tudom csinálni. Ezeket elvállaltam, aztán úgy alakult, hogy ebből rendszer is lett. Először a Békásmegyeri Közösségi Házban működött az élő folyóirat, amibe bele tudtam csempészni régi álmomat, amit most is csinálok Csillaghegyen, hogy nemcsak a szó, a gondolat, hanem a képzőművészet is jelen legyen. Békásmegyeren az volt a baj, hogy csak egynapos kiállításokat lehetett rendezni, s ez technikailag eléggé megviseli a művészeket is, meg a berendezőket is. Egyik nap fölrakjuk a kiállítást, másik nap lebontjuk, megnézi harminc vagy száz ember, aki kíváncsi rá. Csillaghegyen nagyobb teret kaptam erre, ott két hétig vannak kinn az irodalmi esthez kapcsolódó képek. Mindig jönnek felkérések. Most például októberben a Holokauszt Év kapcsán elég nagy fába vágjuk a fejszénket, a Kolosy téri piacon a Civil Házban Magyar zsidók és zsidó magyarok az elmúlt másfél évszázad magyar irodalmában címmel csinálunk beszélgetést. Szepes Erika lesz az egyik vendégem, Benedek István Gábor a másik, így hármasban próbáljuk ezt a kényes témát körüljárni. Nagyon jó ötletnek tartottam a felkérést, mert voltak furcsa élményeim a témával kapcsolatban. Amikor még Békáson csináltam az élő folyóiratot, volt egy szélsőjobboldali honlap, azóta megszűnt, amelyikben leírták, hogy ez a Gyimesi csinál egy ilyen sorozatot. Akkor húsznál tartottunk, most már százon fölül járunk, és ott a szememre vetették, hogy a riportalanyok többsége zsidó. Én ezt nem tudtam, hogy ki zsidó, meg ki nem zsidó, nem ez alapján válogattam beszélgetőtársaimat, de az illető sem, aki írt róla, mert nyilvánvalóan nem zsidókat is besorolt a zsidók közé, és nyilvánvalóan zsidót nem sorolt be. Még vannak ilyen dolgok, hogy most is számolja valaki, hogy ki zsidó, ki nem zsidó. Azért is tetszik nekem Bús Balázs és munkatársai tevékenysége a Holokauszt Emlékév kapcsán, mert a sok színvonalas rendezvény, a kiadványok lehetőséget adnak arra, hogy megismerjük, és a helyén kezeljük múltunk eseményeit. És nagyon jó, hogy ezt egy kereszténydemokrata ember csinálja, és nem egy szocialista vagy egy liberális. Ez az ő hitelét is erősíti, előttem feltétlenül. A gyűlöletkeltéssel szembeni fellépést rendkívül fontosnak tartom. Ezt segíti az a két kiadvány is, amelyik megjelenik a Holokauszt Emlékév kapcsán az önkormányzat támogatásával: az egyik Goldberger Leóról, illetve a család történetéről szól, a másik Örlős Endre életének feldolgozása, mindkettő az Óbudai Múzeumhoz, illetve az Óbudai Múzeum Közalapítványhoz kötődik.

– Van-e még valami víziója, amit szívesen megvalósítana Óbudán?

Nagyon jó lenne, ha Óbudán létrejöhetne egy igazi színház, egy kőszínház. Ez nemcsak az én vízióm, ez sokak víziója. Vannak jó törekvések, hogy a Zichy-kastély kertjében nyári színházi előadásokat tartsanak, meg a művelődési házakban, de ezek nem helyettesítik a kőszínházat. Ahogy az óbudai polgárság létre tudta hozni annak idején a Kisfaludy Színházat, a mostani sokkal nagyobb létszámú óbudai polgárságtól is elvárható lenne, hogy áldozzon arra, hogy legyen egy valódi színháza a városnak, a kerületnek. Szeretném ezt megérni. A másik vízióm egy irodalmi, képzőművészeti, társadalmi folyóirat. Meg tudna csinálni egy ilyet esetleg Óbuda is, nálunk kisebb közösségek kitűnő lapokat adnak ki. De reálisan próbálom nézni kulturális környezetünket. Látom azt, amit sokan látnak, de nem mindenki, és nem eléggé, hogy itt végül is a művelődési intézményrendszer az elmúlt öt évben akkorát fejlődött, hogy a régi önkormányzati házak mellett, a megszűnt szakszervezeti művelődési intézményrendszer házait is pótolva itt is van már 6-7 ház, tehát valóban van hol közösséget építeni. Ezekben legtöbbször nem csak kultúraközvetítésről van szó, hanem közösségépítésről. Látom, hogy hatalmas pénzeket fordít erre az önkormányzat, és nehéz lenne megfejelni a kiadásokat ezzel az irodalmi-kulturális lappal, ezért most nem látom igazán a realitását. De jó lenne egy ilyen. Úgy látom, hogy az elektronikus sajtó – ahova elég sokat írok mostanában – hatékonysága, éppen azért, mert nem marad meg valahol levehető, megfogható formájában, hiányt hagy maga után.

szerző: A. H. A.