„Szeretem azt a nyugalmat, bensőséges légkört, amit a bölcsődébe lépve érzek, szeretem látni a kisgyermeknevelőkön, hogy szeretik a hivatásukat, a gyermekeket, és hogy a szülők biztonságban tudhatják gyermekeiket.” Zelei Ágnes Anna január 1-jétől az Óbudai Egyesített Bölcsődék vezetője, aki amióta az eszét tudja, kicsikkel akart foglalkozni. A járvány ugyan a bölcsődék életében is komoly krízist okozott, de minden támogatást megkapnak az önkormányzattól, hogy túléljék ezt az időszakot.
Zelei Ágnes Anna mióta megkapta vezetői kinevezését, mindig keres időt, hogy a gyerekekkel lehessen. Hiszi, hogy ez a szeretet ott, legbelül születik, de fontos, hogy azok, akik erre a pályára lépnek, két-három éves képzéssel, sok-sok gyakorlattal kerüljenek a gyerekek mellé.
Mi vitte erre a pályára?
Már kisgyermekkorom óta tudtam, hogy gyermekekkel szeretnék foglalkozni, és ezt az óvó nénimnek köszönhetem. Rám a nagymamám vigyázott, így nem jártam bölcsődébe, sokáig nem is tudtam, hogy van ilyen. Az iskolában is mindig szívesen vállaltam a kisebbek felügyeletét. Ezért is jelentkeztem az általános iskola után a Bem József Óvónői Szakközépiskolába, de a harmadik év szakmai gyakorlatán – amit a Kerék utcai óvodában töltöttem – úgy éreztem, hogy az akkori szigorú elvekkel nem tudok azonosulni, és ezt őszintén elmondtam a gyakorlatvezetőmnek. Ő megértette, és megmutatta a bölcsődét. A mai napig hálával gondolok rá ezért! A bölcsőde akkori vezetője, Gombos Gyuláné, Marika néni megmutatta, hogy mi is egy gondozónő feladata. Azonnal beleszerettem. Családom minden ellenkezése ellenére otthagytam a középiskolát, és képesítés nélküli gondozónőként munkába álltam. Ezt a döntésemet az elmúlt 35 év alatt egy percre sem bántam meg. Beiratkoztam a Vas utcai Dolgozók Egészségügyi Szakiskolájába.
Önök indították a kerületben a speciális nevelési igényű gyermekek ellátását. Honnan jött az ötlet?
A csoport ötletét olyan szülők adták, akik normál fejlődésű gyermekük mellett SNI-s gyermeket is neveltek, és a két gyermek napközbeni ellátását nem tudták egy helyen megoldani. Megnyílt a speciális csoport, halmozottan sérült gyermekekkel. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy feletteseim és akkor még szaktanácsadónk, később intézményvezetőnk, Tárnoki Erzsébet alkalmasnak találtak arra, hogy ebben a csoportban dolgozzak. Kezdetben féltem, milyen hatással lesznek rám ezek a gyermekek, s hogy meg tudok-e majd felelni a feladatnak. Félelmeim alaptalanok voltak. A másként fejlődő gyermekek esetében a fejlődés általában nem gyors, nem látványos, viszont a legapróbb mozzanat is nagyon nagy akarat és munka eredménye. Sokszor nem tudják szavakkal kifejezni, megköszönni a törődést, de mozdulatokkal, mosollyal tudtunkra adják, hogy amit teszünk, jó nekik.
Azután jöttek a saját gyerekek és a váltás?
Mindeközben munka és két gyermek mellett érettségit és szociálpedagógusi diplomát szereztem. A harmadik gyermekem születése után megbíztak a csillaghegyi Álmos bölcsőde vezetésével, amely egy családi házból kialakított épületben működött, 38 férőhellyel. Ez a feladat újabb kihívás volt. Mint kisgyermeknevelő már bizonyítottam alkalmasságomat, most viszont meg kellett mutatnom egy másik oldalamat is, hogy alkalmas vagyok egy csapat összefogására, irányítására. Bölcsődevezetőként felelős lettem többek között a bölcsődébe járó gyermekek harmonikus fejlődésének biztosításáért, a dolgozók munkarendjének megszervezéséért. Úgy érzem, sikerült helytállnom, hiszen egy év múlva, 2010-ben kineveztek az óbudai Mókus Bölcsőde vezetőjének. Nagy váltás volt a családias hangulatú bölcsőde után, de úgy gondolom, sikerült alkalmazkodnom. Közben felkértek a META – Don Bosco szakközépiskola-szakgimnáziumba szakoktatónak. Ez újabb nagy lépést jelentett, hiszen még semmilyen tapasztalatom nem volt, de ilyen ambícióim sem. Beleszerettem, így már egy évtizede oktatok, közben mentortanári végzettséget, pedagógus-szakvizsgát szereztem, most is a neveléstudomány MA szakára járok.
Mit lát a mai fiatalokon, akik ezt a pályát választják?
Az utóbbi években már akár tíz hónapos „gyorstalpalóval” is lehetett szerezni kisgyermeknevelői képesítést, amit mi két-három évig tanultunk. Ez most változik az OKJ-s képzések átalakításával. Sokan azért jelentkeznek, mert nem veszik fel őket a főiskolára, vagy azt gondolják, ez csak annyi, hogy le kell ülni és játszani a kicsikkel. Szerencsére sok olyan hallgatóval találkozom, akik tényleg alkalmasak erre a hivatásra. Mindig elmondom a tanulóimnak: ha belül nincs meg a késztetés, hogy lehajoljunk a gyermekhez, hogy meghallgassuk, hogy ösztönösen figyeljünk rá, mert akar valamit, akkor nehéz lesz ezen a pályán maradni.
Mit tanulnak a jelenlegi járványügyi helyzetből? Hogyan tudtak erre felkészülni?
A Covid19 nagyon nehéz helyzetet teremtett, folyamatosan mondják vissza a szülők a helyeket, vagy próbálják kitolni a beszoktatást. Korábban még várólistáink voltak, ma több üres férőhelyünk is van. De szerencsére az önkormányzat mindenben segít, hogy ne kelljen senkit elküldenünk. Emellett megkapunk minden olyan eszközt, ami a védekezéshez kell, van tesztelés, betartunk minden óvintézkedést, az átadóban egyszerre csak egy szülő és egy kisgyermek lehet. Bízom benne, hogy egyetlen intézményünk fennmaradása sem kerül veszélybe.
Több éve vezetőként dolgozik, mégis mindig kisgyermeknevelőnek tartotta magát?
Bölcsődevezetőként, kisgyermeknevelői szemmel is figyeltem a bölcsődében dolgozók szakmai munkáját, akik elkötelezettek a kisgyermekek gondozása, nevelése, a családok segítése, támogatása mellett. Harmincöt éve a kisgyermeknevelői hivatást választottam, ennek a korosztálynak a gondozására, nevelésére szánva minden készségemet, képességemet és szakmai tudásomat, s ezt a döntésemet ez idő alatt egyszer sem bántam meg. Ismerem a bölcsődei munka folyamatait, hogy mely munkakörökben milyen lehetőségek rejlenek, és mik lehetnek az elvárások. Az elkötelezettségem mindig motiváló erőként hatott arra a közösségre, ahol éppen dolgoztam. Itt egy igazi csapat van, mindig számíthatunk egymásra, és úgy éreztem, nem szabad engedni, hogy ez a több évtizedes hagyomány bármilyen módon megszakadjon, ez a kohézió felrobbanjon, ezért indultam a pályázaton. Mi itt őrizzük, vagy vissza tudjuk adni azt a biztonságot gyerekeknek, szülőknek, amit régen a többgenerációs családmodellek adtak.
A bölcsőde a felgyorsult világunk hozta kényszer, vagy jót tesz a kicsiknek?
Ennek az időszaknak a jelentősége nagyon nagy egy kisgyermek életében. Az első három évben tanuljuk meg alapvető készségeink többségét: járás, beszéd, szobatisztaság, önállóság. Az ebben az időszakban ért hatások, kapcsolatok, kötődések meghatározóak a további személyiségfejlődésben. Kisgyermeknevelőként és édesanyaként mindig ezt tartottam szem előtt. A legjobb persze az lenne, ha hároméves korig az édesanyja mellett lenne a kisgyermek, de a kétéves kort mindenképp megvárnám, bár tudom, hogy ez a mai világban sok esetben lehetetlen. A bölcsőde nagyban segít előkészíteni az óvodás időszakot: kicsi a létszám, nagyobb a lehetőség az egyéni odafigyelésre, egy „burokban” vannak, könnyebb így az átmenet a lényegesen nagyobb létszámú óvodai létbe.
Mi a szakmai filozófiája, amivel mindennap bemegy a bölcsődébe?
A kicsiket szeretni kell! Én pedig szeretem azt a nyugalmat, a bensőséges légkört, amit a munkahelyem ad, a kollégákat látni, amilyen szeretettel, figyelemmel, törődéssel veszik körül a gyerekeinket, és tudni: a szülők a legnagyobb biztonsággal hagyhatják itt őket. Arról, hogy „valamit jól csináltam” kisgyermeknevelőként, a legnagyobb visszajelzés számomra az, hogy több általam gondozott kisgyermekből kisgyermeknevelő lett, egyikük éppen itt a harmadik kerületben.
Szerző: Kun J. Viktória
