Gratulálunk mindkét díjhoz. Mit gondol, miért az Oltalom Karitatív Egyesület kapta az idei elismerést?
Reményeim szerint annak is köszönhetjük a rangos díjat – amelynek névadója maga szintén fogyatékosügyekkel foglalkozó politikus, szociális munkás és aktivista volt –, hogy szerteágazó munkánk közepette erőfeszítéseket teszünk azért, hogy épületeink akadálymentesen, a fogyatékossággal élők számára is nyitva álljanak, fizikai és szellemi értelemben is. A fővárosi Dankó utcai központunkban egy helyen, egymás mellett zajlik a hajléktalanellátás, a szociális munka – a kettő nem azonos – és a szociálismunkás-képzés. Ez fontos számunkra, szakmai érvek is indokolják, és az együvé tartozásunkat is jelképezi. Valljuk: amellett, hogy kötelességünk az éheseknek ennivalót adni, akik fáznak, azoknak pedig ruhát és meleget, megpróbálunk fogyatékossággal élő társaink előtt új kapukat is megnyitni, és velük együttműködve új lehetőségeket találni. Így például a szociálismunkás-képzésünkön, a Wesley János Lelkészképző Főiskolán is tanultak, tanulnak fogyatékossággal élő diákok.
Akkor már kollégaként is van tapasztalata velük kapcsolatban. Milyen többletet adhat az ő jelenlétük a közös munkához?
Végeznek nálunk mozgáskorlátozott tanítványok éppúgy, mint látássérültek, és mondhatom, kiváló szociális munkás válik belőlük. És nem csupán azért, mert szakértőként segíthetnek például olyan speciális eseteket megoldani, hogyan is kommunikáljunk több érzékszervi fogyatékossággal élő hozzánk fordulóval, hogyan támogassuk, hogy visszataláljon a társadalomba. Ők általában véve is jó szakemberek lesznek, hiszen nem csak a sorstársaikkal kapcsolatos munkában kitűnőek. Mi igyekszünk is, hogy – úgy szoktunk fogalmazni – ne küldjük vissza őket csak a saját problémáikkal foglalkozni. Ugyanakkor a beszélgetéseinkre (érintettekkel és szakemberekkel) elhozzák nekünk a személyes történeteiket, miközben méltóság és derű sugárzik belőlük. Megmutatják, hogy mindannyiunk számára lelki ajándékok forrása fakadhat annak az embernek a lépése nyomán is, aki fizikailag esetleg nem tud lépni.
Milyen utat járt be az Oltalom Karitatív Egyesület amíg idáig jutott?
Kereken 33 éve éppen ezekben a decemberi napokban gyűltünk össze a békásmegyeri lakótelepi lakásunkban gyülekezetem tagjaival, akik tenni szertettek volna valamit a környezetünkben élő nehezebb helyzetben lévőkért. Láttuk a lakótelepen például, hogy az egyszülős családokban cseperedő gyerekek olykor még az ünnepekkor is szűkölködést élnek át, ezen szerettünk volna a lehetőségeinkhez mérten változtatni. És akkoriban érkeztek a hírek, hogy új törvény születik, amely lehetővé teszi egyesület alapítását. Ma már több tízezer egyesület működik, mi akkor az elsők között alakultunk meg, a 40. sorszámot kaptuk.
Hajléktalanellátás, szociális munka, főiskolai képzés… Mi tagadás, felvállalt teendőik kibővültek azóta.
A rendszerváltozások évei következtek nemcsak hazánkban, hanem a környező országokban is, és ezek korábban nem tapasztalt változásokat hoztak. Romániából rengeteg menekült érkezett. Itthon pedig a munkásszállások felszámolásával a hatvanezer férőhely a századára csappant. Ugyan összehasonlíthatatlanul kisebb mértékben, de mindig is volt hajléktalanság – persze beszélni nemigen lehetett róla, ahogyan a létező szegénységet sem lehetett nevén nevezni–, de akkor azzal kellett szembesülnünk, hogy ez hirtelen tömeges jelenséggé vált, hogy tömegesen kerülnek emberek életvitelszerűen az utcára. Sürgősen lépni kellett az ellátásukért, és az Oltalom a szervező munkából is kivette a részét. Hiszen a kommunista rendszerben illegálisnak számító Szegényeket Támogató Alap, a SZETA egyik alapítójaként nemcsak a nehéz helyzetben élők támogatásában szerezhettem tapasztalatot, hanem az országjáró szegénységkutatásban is részt vettem. Budapest akkori városvezetése biztosított egy ingatlant, igaz, csak a falai álltak, az épületen belül pedig fák nőttek, de a helyreállítás után elindult a hajléktalanellátás, és anya-gyermek otthonunk is fogadhatott lakókat.
Miközben tömegesen szorultak embertársaink szociális megsegítésre, ebben az időben arra a kihívásra is felelnünk kellett, hogy mi a szociális munka, és ki a szociális munkás. Hiszen a jó szándék nagyon becsülendő, de itt nem elegendő, kell a szakmai tudás is. Mivel az előző negyven évben a hatalom szerint nem létezett szegénység, így szegénységpolitika sem. Innen kellett újraépítenünk egy szakterületet. És megint csak SZETA-s tapasztalatok segítettek, hiszen arról például, hogy mi a valódi érdekképviselet, vagy hogy mit jelent a személyes gondozás, már volt némi tudásunk.
E kezdeti feladatok az eltelt évtizedekben bizonyára megváltoztak. Hogyan?
Miközben a minket sújtó forrásmegvonások ellenére sem engedhetünk abból, hogy nem lehet megalázottan, jogfosztottan élni, és ez ellen tenni kötelességünk, valóban folyamatosan, napjainkban is formálódik a működésünk. Igazodik ahhoz, amit az élet hoz. Ez igaz a hajléktalanellátásunkban is, a lakóink többsége munkásszállóként használja, tehát van munkája, rendben tartja magát, a környezetét. És vannak, akik alkalmilag térnek be hozzánk: például megpihenni, ruháért, orvosi kezelésre, de olyan is akad, akinek ide jön a postája, vagy jogi tanácsra van szüksége. Ami közös, hogy mindenkit arra biztatunk, önmaga találja meg a benne lévő kincseket, szociális munkásaink annyit segítenek, ameddig szükséges, és addig, ameddig igény van rá. Sporttal, tanulással a hajléktalanságból programunk is ezt célozza. Nemcsak futballcsapatunk nemzetközi sikereire lehetünk büszkék, már magunk is szervezünk focitornákat. Van óvodánk, általános és középiskolánk, több munkatársunk az ápolótól a karbantartóig nálunk tanult, szerzett szakképzettséget, és olyan tanulónk is van, akiknek sikerült a főiskoláig eljutnia.
És családgondozói munkák mellett működik a népkonyhánk, az éjszakai menhelyünk, átmeneti és menekültszállónk, kórházunk, de még rehabilitációs részlegünk is a függőségből kigyógyulni vágyóknak. Előfordult, hogy kritika ért minket, hogy mindezeket az óvodánk és főiskolánk közvetlen szomszédságában tarjuk fenn. Én viszont büszke vagyok arra, hogy összetett feladatainkat egymás közelségében, egymásra építkezve látjuk el. Így az sem kérdés, hogy az irodáink is itt vannak, mi magunk is itt dolgozunk.
Kerületünkben is sokan az Oltalom számára hozták el adventi adományukat, hogy valaki ünnepét szebbé tegyék. Többen érdeklődtek, hogy a szabadidejükben hogyan segíthetnének.
Hálával csak biztatni tudom őket, hiszen folyamatosan keresünk önkénteseket, képzést is tartunk számukra. Éppen az elmúlt hetekben beérkezett adományokból – amelyeket szeretettel köszönünk és adunk tovább – készítjük össze a csomagokat. És elkél minden segítség, hogy a több ezer adománycsomag eljusson oda, ahol ez hiányzik az ünnepléshez. De egész évben várjuk önkéntesek jelentkezését: ruhák, adományok gyűjtése, válogatása, csomagolása, de ügyeletes és kapus feladatok ellátása is nagy segítség, hiszen mi az év 365 napján 24 órán át nyitva állunk.
A cikk eredetileg az Óbuda újság december 17-i számában jelent meg.
