A roma holokauszt – porrajmos – minden áldozatára emlékezünk ma, köztük arra közel háromezer nőre, férfire, gyermekre, idős emberre, akiket egyetlen éjszaka, 1944. augusztus másodikáról harmadikára virradóan pusztítottak el. E fájdalmas és felfoghatatlan tragédia valamennyiünk és minden utánunk jövő nemzedék tragédiája.
A holokauszt idején a koncentrációs táborokban és a helyi vérengzések során kivégzett európai roma emberek számát a történészek félmillió főre becsülik. Becsülik, mivel a halálba küldött ártatlan áldozatok pontos számát nem ismerjük a mai napig.
Emléküket őrizzük, bár többségüknek a nevét sem ismerjük. Mivel a roma embereket rendszerint irataik nélkül hurcolták el, vagy lőtték tömegsírokba.
Azt viszont tudjuk, az auschwitz-birkenaui cigánytábor augusztus másodiki véres felszámolása után is még tömegével kerültek magyarországi roma emberek német lágerekbe. Többek között az óbudai téglagyárak épületeiből.
A roma holokauszt idején a harmadik kerületi Bécsi út két oldalán fekvő gyárak téglaszárítóiba gyűjtötték össze cigány honfitársainkat, akik embertelen körülmények között várták sorsukat. Majd 1944. november tizedikén marhavagonokba zsúfolva koncentrációs táborokba deportálták őket.
A mai emléknapon az egykori téglagyárak közelében, a Váradi utca 15/a. szám alatt Óbuda-Békásmegyer Cigány Önkormányzat kezdeményezésére Óbuda-Békásmegyer Önkormányzattal közösen emléktáblát avatunk. Az ünnepségen hajtunk fejet a roma holokauszt minden áldozatának emléke előtt.
Mindenkié előtt, azoknak az emléke előtt is, akik az internálás során a munkatáborokban vagy németországi megsemmisítő lágerekben vesztették életüket, ahogyan azok emléke előtt is, akiket hazai településeken magyar csendőrök és a nyilas hatóságok tagjai a lakhelyükön vagy annak közelében öltek meg, majd az általuk ásatott, jeltelen tömegsírokba hantolták őket.
Ahogyan Choli Daróczi József magyar roma költő, műfordító az Elvitték a cigányokat című versében idézi fel a tömeggyilkosságok tragikus történetét:
A sok cigányt mind elvitték,
nagy árkokat ásni vitték.
A nagy árok lassan mélyül
víz bugyog fel a mélyérül.
Szegény fiúk, mind mifajták,
a csendőrök űzik-hajtják,
verik őket, kapják kézre,
lemaradót puskavégre.
Az a nagy árok minek kell,
a fekete, feneketlen?
Nem tudják, honnan is tudnák,
csendőröktől meg nem tudják!
Ha tudnák, hogy minek ásnak,
hogy maguknak, hogy nem másnak,
maguknak, a többieknek,
asszonyoknak, gyerekeknek.
Soha nem feledhetjük, és nem hallgathatjuk el a roma holokauszt emlékét és történetét, személyesen és közösségben is kötelességünk, felelősségünk az őrzése és a továbbadása.
