Fura kettősség járja át az óbudai lokálpatrióta lelkét április 14-én. Fáj a szívünk, mert már nyolcadik éve nincs velünk Esterházy Péter. Nincs itt, hogy aktuális fricskáival, bölcsességével, ironikus, mégis előremutató gondolataival teremtsen fényt a fejekben, tegyen hitet a lelkekben. Másfelől csodás nap ez, mert a születésnapján olyan emberre emlékezhetünk, aki műveivel, az abban megörökített gondolatokkal iránymutató értékrendet teremtett számunkra és a magyar próza formabontó alkotásaival ajándékozott meg minket.
A hatalom persze nem akarta, hogy Esterházy Péter születésnapja legyen a magyar próza napja. De az írók, a szakma, a magyarok – igen. A hatalomtól nem is vártunk mást, hiszen a hatalom természeténél fogva mindig szereti jobban tudni azt, mit gondolnak az emberek és legalábbis szeretné irányítani az emberek gondolatát.
Sajnos arra nincs mód, hogy megtudjuk, ma milyen mondatokkal értékelné mindezt Esterházy Péter. Arra viszont igen, hogy Esterházy műveit olvasva elképzeljük és végül is ez az irodalom lényege. A fejünkben megteremtődik egy kép, amit az író szavai festenek le nekünk.
Esterházy Péter zseni volt. És néha pikírt. „Régi dicsőségünk halkések az éji homályban.” Felfoghatatlanul sok idézetünk van a 2016-ban, mindössze 66 évesen elhunyt óriásról. Négy éve úgy emlékezett meg róla Óbuda, hogy kerületszerte kiplakátolta az írótársak megemlékezését, a szívükben őrzött idézeteit.
Bőven van rá ok, hogy Esterházy szavai ismét égjenek bennünk. Plakátoljuk ki a lelkünkbe mondatait. Jókat fogunk röhögni és sírni.
