A hospice egyszerre szellemiség, ellátási forma és szervezet. Mind egy irányba tart: egy szeretetteljes helyet teremteni, ahol méltósággal fejeződik be az élet. Egy helyet, amely félúton helyezkedik el a kórház és az otthon között, az előbbi szakértelmével, az utóbbi melegével.
Az óbudai székhelyű Magyar Hospice Alapítvány, amelynek támogatói között Óbudai-Békásmegyer Önkormányzat is ott van, pedig így foglalja össze saját tevékenységét: „Az Alapítvány különböző (ambuláns, otthoni és intézeti) betegellátó egységei közti átjárás lehetővé teszi a rugalmas, egyénre szabott, hatékony terápiát és gondozást, a megvalósított rendszer a gyógyíthatatlan betegeket halálukig önállóan és teljes körűen képes gondozni, családjukat támogatni.”
„Ha élni akar, menjen a hospice-ba!”
Nem lenne teljes az ünneplés, ha egy érintett nem mondaná el, hogy ezek a csodálatra méltó elvek hogyan is valósulnak meg a mindennapokban az óbudai Budapest Hospice Házban. Álljon hát itt András története:
„Az ember energiáját, és oly sok minden mást, ellopja a fájdalom. Pedig ha nincs fájdalom, akkor csodálatos változásokra lehet képes az ember. Itt a hospice-házban szabadultam meg ezektől. Az onkológus kezelőorvosom javasolta ezt az ellátást, ráadásul ezzel az ajánlással: Ha élni akar, menjen a hospice-ba! Meglepő mondat volt ez, hiszen a hospice-ról a legtöbben azt gondolják, oda azért megy az ember, hogy békében, fájdalmak nélkül haljon meg. Én is pont ennyit tudtam róla, amikor ez a tanács elhangzott.
Amikor a házba kerültem, beszélni is alig tudtam. De még ülni is újra meg kellett tanulnom. Kis célok kitűzésével kezdtük: először csak az ágy szélén ülés, aztán átülni egy székre, majd gyakorolni a járást is. Kezdetben járókerettel, aztán már a nélkül is…”
A hatékony fájdalomcsillapítás és a szerető törődés, figyelem és türelem eredménye, hogy András összehasonlíthatatlanul jobb állapotba került, mint korábban. Ehhez persze ő maga is kellett, saját kitartása és bizakodása.
„Én nagyon akarok élni, és egy örök bizakodó vagyok. Bíztam a kezelőorvosomban is, magamban is, és nagyon bízom az életben. Kell, hogy legyen az embernek hite. Nem vallása, hite. Az, hogy én református vagyok, az egy ráadás.”
