„Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. – Így végzed hát te is, –
súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. –
Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.”
Radnóti Miklós utolsó versei között maradtak ránk a Razglednicák. És a költő tragikus jóslata saját végzetéről beteljesedett…
Gettóba, internálótáborba, kényszermunkára, munkaszolgálatra, megsemmisítő lágerekbe hurcolás: ez várt Magyarországon is mindazokra, akiket a náci hatalom, a német megszállókkal együttműködő magyar hatóságok vallásuk, bőrszínük, etnikai hovatartozásuk, politikai nézeteik, szexuális irányultságuk miatt üldözött.
Április 16-án, a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján arra emlékezünk, hogy e napon kezdődött a hazai zsidóság gettóba zárása. Az igazságtalan és kegyetlen törvények árnyékában azonban már jóval korábban sok magyarországi közösség állandó rettegésben élte mindennapjait.
A holokauszt borzalmai Óbuda népét sem kímélték. Már 1942-től számos óbudai zsidó férfit hívtak be munkaszolgálatra, és ez csupán a kezdet volt. „A holokauszt során a helyi zsidó közösség csaknem teljesen megszűnt létezni.” Ahogyan az Óbuda története című, az Óbudai Múzeummal közösen kiadott átfogó kötetünk fogalmaz.
A Bécsi úton felállított gránitkő emlékmű az egykori óbudai téglagyárban összegyűjtött és onnan a halálba indított zsidó honfitársaink ezreinek emlékét őrzi.
Szintén a téglagyárban gyűjtötték össze azokat a magyarországi roma közösséghez tartozó embereket, akik embertelen körülmények között várták itt sorsukat. Majd 1944. november 10-én marhavagonokba zsúfolva koncentrációs táborokba deportálták őket.
Az ártatlanul meggyilkolt cigány honfitársaink előtti főhajtásunk jeléül tavaly a roma holokauszt nemzetközi emléknapján táblát avattunk a Váradi utca 15/a. számú ház falán van.
