Május elseje megünneplése az 1886-os chicagói tömeges munkássztrájk időpontjának emlékét őrzi: a nyolcórás munkaidő bevezetéséért küzdöttek ezen a napon. De e törekvés jóval korábbi, hiszen a XIX. század első felében az ipari országok gyáraiban a 11-14 órás munkanap volt elterjedt, sőt, a 16 órányi sem volt ritka. 1886-ban május elsején a szakszervezetek és más munkásszervezetek munkabeszüntetéssel kívántak nyomatékot adni követelésüknek Chicagóban. A többnapossá duzzadó tüntetéssorozaton 350 ezer tiltakozó vett részt. A kivezényelt rendőrök több ízben nyitottak tüzet a tüntetőkre.
Május elseje történetében 1890. szintén fordulópont volt: a chicagói események negyedik évfordulóján a munkások együtt vonultak az utcára a 8 órás munkaidő bevezetéséért, ahol ez még nem valósult meg, és már ekkor elhangzott, hogy nemzetközi szolidaritásukat fejezik ki ily módon. Az Egyesült Államokban már egy évvel később, 1891-ben hivatalos ünnep lett május elseje, igaz, akkor még „a munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepe” néven Később számos nemzet csatlakozott, és ünnepeljük ma már a munka ünnepeként, és éppen harminc esztendeje a munkavállalók szolidaritási napjaként szintén.
E szolidaritás kifejezése napjainkban különösen időszerű. Szolidárisnak lenni azokkal, akik a veszélyhelyzetben is értünk dolgoznak, az ápolókkal, a bolti eladókkal, az autóbuszsofőrökkel, a postásokkal és még sorolhatnánk – köszönjük valamennyiük helytállását. És helye van a szolidaritásnak azokkal a munkavállalókkal is, akik a járvány miatt veszítették el munkahelyeiket, vagy kényszerülnek fizetés nélküli szabadságra, a III. kerületi önkormányzat az ő megsegítésükre vezette be a veszélyhelyzeti krízistámogatást.
