„Nem voltunk mi ott emberek, csak géppótló, mozgó lények. Létszám, semmi több.” Stark Zsuzsanna, egykor kényszermunkára hurcolt rab
A magyar Országgyűlés 2012-ben döntött arról, hogy minden esztendő november 25-én hajtsunk fejet a Szovjetunióba hurcolt magyar áldozatok emléke előtt. A jeltelen sírban nyugvó és a poklot megjárt politikai rabok, kényszermunkások emléke előtt.
Hogy miért éppen november 25-én emlékezünk? 1953-ban ezen a napon érkezett vissza Magyarországra a Gulag táborokból hazaengedett magyar rabok első csoportja.
Az emléknap küldetése, hogy évről évre méltóképpen emlékezzünk meg arról a közel 800 ezer magyar honfitársunkról, akiket 1944 őszétől kezdve hadifogolyként vagy internáltként a Szovjetunióba hurcoltak, tehervagonokba zsúfolva őket. Ahol többéves kegyetlen kényszermunka várt rájuk.
Az áldozatok között voltak olyan honfitársaink is, akik a második világháborút követően a folyamatosan kiépülő diktatúrában a magyar hatóságok tevékeny közreműködésével hamis vádak alapján – amelyek bevallására megkínzással kényszerítették őket – 5–25 évre száműztek a Gulag kényszermunkatáboraiba. Emberi és polgári jogaiktól megfosztva idegen földön, hazájuktól, szeretteiktől több ezer kilométerre, embertelen, megalázó körülmények között fogságot szenvedve végeztek lágermunkát.
Akár „kis munkára” azaz málenkij robotra gyűjtötték őket össze találomra a szovjet fegyveres erők, akár származásuk volt a „bűnük”, akár koholt vádak alapján elítéltek voltak, a száműzetést és kényszermunkát ártatlanul kellett elszenvedniük.
Sokan közülük az embertelen körülmények, a kegyetlen bánásmód miatt soha nem térhettek haza, jeltelen sírokban nyugszanak. Azokat, akik a többévnyi kényszermunka poklából hazatérhettek, újabb rabságba, a némaság rabságába kényszerítették: évtizedekig nem beszélhettek a velük történtekről.
Az odaveszett és a túlélő áldozatoknak tartozunk azzal, hogy történetüket nem felejtjük el, és gyermekeinknek is továbbadjuk.
