A magyar és lengyel államok nagyjából egyidőben alakultak, és évszázadokon keresztül a keleti és nyugati civilizációk kereszteződésében éltek. Talán ennek is köszönhető, hogy a magyar és a lengyel nemzeti sors sokszor hasonlóan alakult, s talán ez hozta létre a népeink között kialakult különleges kapcsolatot, mely történelmünk mellett kultúránkban, képzőművészetünkben, irodalmunkban, zenénkben, humorunkban, s lelkünkben is összeköt bennünket.
Stanislaw Worcell lengyel publicista szavaival: „Magyarország és Lengyelország két ős tölgyfa, mindegyikük külön és önálló törzzsel, de gyökerei szélesen szétterülnek és összefonódnak a föld felszíne alatt, és láthatatlanul összekapcsolódnak egymással.”
A két ősi tölgyfa nem csak jó időkben, hanem a megpróbáltatások során is bizonyította: a barátság kiállja a próbát. Ha csak a legújabb kori történelmünket nézzük is, hosszú lenne felsorolni az egymás iránt megnyilvánuló barátság és segítségnyújtás alkalmait. Gondoljunk csak a második világháború sötét éveire, amikor a Magyarország a német fenyegetettség dacára kiállt a lengyel nép mellett. Ezt „nemzeti becsület” kérdésének tartottuk. Avagy a lengyel nép reagálását az 1956-os a magyar eseményekre, amikor vért adtak a magyar sebesülteknek, gyógyszer és élelmiszer-szállítmányokat indítottak el Budapestre.
A kimondatlan köteléket egy civil kezdeményezés öntötte formába, 2005-ben a Magyar Lengyel Pilsudski Történelmi Társaság kezdeményezte a Magyar Lengyel Barátság emlékmű megalkotását és a Magyar Lengyel Barátság Nap megrendezését, a magyar- és lengyel testvérvárosok találkozóját Győr városában. A fáradhatatlan munkát követően 2007. március 12-én a Magyar Parlament és március 16-án a Lengyel Sejm egyhangú szavazattal március 23-át a Lengyel Magyar Barátság Napjává nyilvánította.
