Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat Áldozatsegítő Programjának harmadik panelbeszélgetését tartottuk április 25-én este az Esernyősben. Ezúttal a média, a közösségi oldalak és a nyilvánosság volt a téma. Köszönjük, hogy ennyien velünk tartottak.
A beszélgetést ezúttal is Turgonyi Dániel alpolgármester, a program vezetője moderálta, ez alkalommal pedig Horváth Éva pszichológus (NANE), Kovács Bálint újságíró (hvg.hu), író és Takács Hajnal párkapcsolatierőszak-túlélő, író, újságíró voltak meghívott vendégeink.
Turgonyi Dániel a harmadik kerületben tavaly októberben indított program céljainak és eddigi eredményeinek rövid összefoglalója után a kezdeményezés mottóját – a párkapcsolati erőszak nem magánügy – segítségül hívva indította el a beszélgetést. Az első körkérdést azzal kapcsolatban tette fel, a vendégek mit gondolnak, hogyan határozható meg a média felelőssége a bántalmazásos esetek ismertetésében, a közvélemény mennyi információ birtokában formál véleményt az egyes ügyekről és az érintettekről, mekkora szemléletformáló hatása, társadalmi befolyása van egy-egy kiemelt esetnek, és miért maradnak velünk ilyen makacsul az áldozathibáztató szólamok.
Sztereotípiák árnyékában
Takács Hajnal úgy fogalmazott, 2013 körül, amikor az ő ügye nyilvánosságra került, kezdték el mind inkább foglalkoztatni a közvéleményt ezek az esetek. Egyre több, a párkapcsolati erőszakot fókuszba állító tartalom jelent meg. „A szilikont is kiverte a mellemből: ez volt az egyik első cím, amely engem idézve a szemem elé került. Megdöbbentett” – mondta. A kattintásvadász címadás okait és gyakorlatait átlátja, magyarázta, de véleménye szerint ezeknek az írásoknak soha nem is az volt a fő problémájuk, hogy a tényközléssel maradtak adósak, sőt nem is a címek túlzásai, „de az érzékenyítés bizony elmaradt”. Az erőszakkal és a bántalmazással kapcsolatos alapvető információk közlése nem volt jellemző, a megközelítésre és a kezelésre vonatkozó edukáció sokáig késett.
Horváth Éva az elkövetők ábrázolásának sztereotip gyakorlatairól beszélt. „Ezek a beszámolók korábban dúskáltak az olyan megfogalmazásokban, miszerint az elkövető nagyon szerelmes volt, nem volt tudatában annak, mit tesz, vagy nem volt más választása. Az áldozatokat pedig sok esetben akaratgyenge karaktereknek mutatták.” Az illusztrációk által sugalmazott üzenetek is nagyon félrevezetők, mondta: „A leggyakoribb, hogy a test valamely pontján lévő kék-zöld foltok mellett látunk egy öklöt, máskor egy megrémült síró női arcot. Holott a legtöbb áldozat nem felel meg ennek a képnek. És ez nemcsak abban nem segített, hogy mások felismerjék az erőszakot, vagy hogy más típusú erőszakot is fel tudjanak ismerni, hanem az áldozatoknak is nagy nehézség volt a saját helyzetükre rálátni ezeknek a sztereotípiáknak az árnyékában.”
Hasonlóan hamis, hangsúlyozta Horváth Éva, a „váratlan tragédia” mint toposz. A bántalmazás természetrajzának ismeretében tudható: egy-egy tragikus végkimenetelű esetnek számos előjele van, nagyon is kiszámítható, éppen ezért a legtöbb esetben megelőzhető is lenne. Horváth ugyanakkor hangsúlyozta, az elmúlt évek híradásaira már jóval kevéssé jellemzők ezek a fordulatok, a torzításnak ezek a formái.
Kovács Bálint úgy fogalmazott, ebben a kérdésben alapvetően optimista véleményen van, „egyfajta önszabályozás az elmúlt időszakban azért kialakult”, mondta, a sajtó jellemzően tartózkodik az olyan, korábban népszerű fordulatoktól, mint a „szerelemféltésből elkövetett gyilkosság” és hasonlók (hangsúlyozta: sajtó alatt az elég parányira zsugorodott független tartalomszolgáltatókat érti). „De ha valamelyik sajtótermék közöl is olyan cikket, amely ilyen megközelítésben tárna fel egy ügyet, arra sokan és hamar reagálnak a közösségi oldalakon, egyből megjelenik, miben és miért nincs igazuk.” A szerkesztőségekben van ennek már kultúrája, mondta, és ha egy-egy kolléga hibázik is néha, gyakorlott szerkesztők ezt már automatikusan javítják.
Takács Hajnal és Horváth Éva is egyetértettek abban, a bántalmazást, az erőszakot megfelelő érzékenységgel ábrázolni nem könnyű képileg (mint Kovács Bálint rámutatott: ebben a fotóügynökségek sem járnak az élen sajnos), hiszen a fizikai erőszak mellett az elnyomás, a kizsákmányolás számos más formája ismert, ugyanakkor mindannyian jelentős elmozdulásról számoltak be, egyre markánsabb az ezzel kapcsolatos tudatosság.
Sötét sikátorok vs. csillogó hotelszobák
Kovács Bálint kiemelte, a metoo kirobbanása után sokan ismerkedtek meg alapvető fogalmakkal, sokan értették meg ezeken a történeteken keresztül, mennyire összetettek a hatalmi viszonyok, mennyire komplex egy-egy zaklatásos vagy bántalmazásos ügy. Ez pedig nem kis részben a média érdeme. „A médiának sikerült bemutatnia, hogy nem csak a sötét sikátorokban történhetnek erőszakos esetek.” Ahogy később Takács Hajnal és Horváth Éva is megerősítette: a legkevésbé éppen a sikátorokban történnek. Kovács hangsúlyozta: ezeket a történeteket tehát mélységeiben tudta feltárni a média, az erőszaknak éppen ezt a korábban szinte láthatatlan, megközelíthetetlen formáját.
Takács Hajnal szerint nagy áttörés volt, ahogy az áldozatokról gondolkodni kezdett a közvélemény. „Egyszer csak kiderült, hogy a szép, okos, tökéletes színésznők közül is sokan bántalmazottak.” Mint mondta, a metoo idején nagyon sok és változó színvonalú írás jelent meg, úgy gondolja ugyanakkor, hogy ezekben a beszámolókban muszáj lett volna – és a jövőbeliekben is muszáj lenne – néhány alapinformációnak megjelennie, minden félreértést elkerülendő. „Ilyen például az az egyszerű mondat, hogy az erőszak az erőszaktevőről szól, egyedül az ő felelőssége.” Úgy véli, a cikkek sokszor a legalapvetőbb érzelmeinket akarják előcsalogatni, leginkább hogy sajnáljuk az áldozatokat. „Holott a sajnálatra van a legkevésbé szükségük. Együttérzésre igen, de szánakozásra semmiképpen.”
Horváth Éva véleménye szerint az ezzel kapcsolatos ismeretbővítés és tudatosság, az érzékenyítés nem csak a sajtó munkatársai számára fontos. Elmesélt egy esetet, amikor egy nőt megkötözött és súlyosan megfenyegetett a partnere, majd a nőnek sikerült kiszabadulnia, elmenekült, aztán segítséghez is fordult. „A pszichológus azt mondta neki, hogy ez a férfi nagyon szerette őt.”
Kovács Bálint a hazai, nagyobb nyilvánosságot kapott ügyek kapcsán beszélt arról, mennyire nem mindegy, ki a zaklató, és mennyire tárják fel az egyes eseteket, illetve milyen következményekkel járnak. Többek között az Operettszínház, a Katona József Színház, a Thália Tanoda vagy a Vígszínház eseteit összehasonlítva mondta el, hogy az egyes ügyek kivizsgálása nagymértékben eltért, volt, amit kreálmánynak minősítettek, és lezárták az ügyet anélkül, hogy az áldozatokat egyáltalán megkérdezték volna, mások esetében szinte boszorkányüldözésig fajult az ügy.
Horváth Éva a nyilvánosság ereje és a média befolyása kapcsán említett több korábbi, szexuális erőszakkal kapcsolatos esetet is, amelyek között volt olyan, amely után teljesen visszaesett a hatósági bejelentések száma. A hatóságokba és az igazságszolgáltatásba vetett bizalom nagyon lecsökkent az erőszakos cselekmények bejelentésével kapcsolatban néhány éve, magyarázta, másfelől, emelte ki, a Thália Tanoda ügyében éppen a sajtónak volt köszönhető, hogy annyi érintett jelentkezett végül.
Megbélyegzett áldozatok
„Az információátadás rendkívül fontos – magyarázta Kovács Bálint –, hiszen a metoo óta eltelt időben nők millió ébredtek rá, hogy ami velük történt, nagyon nincs rendben.”
Az attitűdök formálásával, a szemléletváltással kapcsolatban mindhárom vendég kiemelte: évszázados berögződéseket lebontani időigényes dolog, nem megy máról holnapra, ugyanakkor a legapróbb változások is fontos előrelépések. Fiatalok (sok esetben sportolók, művészek) körében gyakran tartja még magát az elképzelés, hogy az agresszió vagy a porig alázás csupán annak az eszköze, hogy a legtöbbet hozzák ki belőlük. Ugyanakkor az sem ritka manapság, magyarázták vendégeink, hogy nagyon felkészült, magabiztos közösségekkel találkoznak, amelyeknek tagjai pontos ismeretekkel rendelkeznek a határokat és a határátlépéseket illetően.
Kovács Bálint utalt is egy korábbi kutatási eredményre, amelyet a metoo után rendeltek meg az internetes portálnál, ahol dolgozott, amelyben azt vizsgálták, bizonyos helyzetekkel, viselkedésekkel kapcsolatban hogyan változott meg az emberek véleménye. Nagyon határozott változás volt érzékelhető, magyarázta.
Turgonyi Dániel a közösségi oldalak kommentszekcióiról is kérdezte a vendégeket. Takács Hajnal elmondta, rendkívül veszélyes az áldozatok számára, több okból is. „Sokszor azért fordulnak a sajtó és nyilvánosság elé, mert szeretnének igazságot szolgáltatni, és ha máshol nem szolgáltattak igazságot nekik, akkor ez a fórum kézenfekvőnek tűnik. Egyfajta végső esélyt látnak sokan a médiában. Erre azonban gyakorlatilag nem lehet felkészülni. Óriási felelősség, és érdemes sokat beszélgetni az áldozatokkal, felkészíteni őket, mielőtt a nyilvánosság elé lépnek. Engem például kirúgtak az állásomból, és utána is sokáig nem vettek fel sehová a médiaszerepléseim miatt. Rajta marad az emberen ez, afféle bélyegként. Ezzel azonosítják, amerre csak megy. Az internet nem felejt.”
Kovács Bálintnak is többen mondták már, amikor a színházi visszaéléseket felgöngyölítő cikkein dolgozott, hogy nem mernek és nem is akarnak nyilatkozni, „mert nem akarnak úgy járni, mint Sárosdi Lilla. Ezzel nem lehet vitatkozni.”
Takács Hajnal kiemelte, a kommentfolyam olvasgatása azért is rendkívül kockázatos, mert az áldozatok sok esetben újraélik az elszenvedett traumákat, és ennek a terhe mellett még súlyos verbális erőszak is, amit a kommentelők elkövetnek velük szemben. Erre pedig gyakorlatileg képtelenség felkészülni.
Az ügyek megírása, nyilvánosság elé tárása is óriási kockázat, magyarázta Kovács Bálint. „Nem elég a nyilatkozókat arra kérnem, hogy osszák meg velem a történetüket, de nem tudom nekik megígérni, hogy emiatt nem kell majd bíróságra is menniük, ahol akár a bántalmazójuk jelenlétében kell újra elmesélniük, adott esetben újraélniük a traumáikat.” Újságíróként is hatalmas felelősség, nagy teher mindez, magyarázta.
Áldozat, céltábla és példakép leszel
Turgonyi Dániel ezt követően arról kérdezte szakértőket, hogy a médiafigyelem milyen hatással van az áldozatokra, és milyen hatással van azokra az érintettekre, akik ugyan nincsenek az érdeklődés célkeresztjében, de mélyen átélhetik a nyilvános vádakkal, a kommentelők ítéletcunamijával járó fájdalmakat.
Takács Hajnal azt mondta, azok, akik kiállnak, tudják, hogy nem csak magukért teszik. „Másokért is kiállunk, és egy nagyobb jót szolgálunk. Sokan ismernek magukra, és sokan értékelik újra, amiben vannak, ezeknek az ügyeknek a hatására.” Aki kiáll, mondta, annak a sorstársai történeteit, traumáit is „fogadni kell”, egyfajta példakép lesz, vagy csak valaki, akiben az áldozatok megbíznak. „Óriási súlya van ennek is, nagy felelősség.”
Horváth Éva kiemelte, nem véletlen, hogy sokan évtizedek múlva képesek csak nyilvánosság elé tárni a velük történteket.
Az áldozatok és az elkövetők mellett muszáj beszélni egy „harmadik szereplőről” is, emlékeztetett Kovács Bálint, ez pedig a közeg. A környezet, amely részt vesz, asszisztál, félrefordítja a fejét, bagatellizál, relativizál. „A nyilatkozóim is arról számoltak be, hogy ők ezeket az abúzustörténeteket számtalanszor elmesélték már. De azt a választ kapták, hogy a tanár úr ilyen. Szereti a fiatal lányokat. Jár a keze.” Ez az új helyzet, a metoo és a médiafigyelem pedig végre egyértelművé tette: mindez nincs és soha nem is volt rendben.
A család, a tanúk és környezet felelőssége egyértelmű, állapították meg, az áldozathibáztatást pedig a társadalom tartja ébren. Az ítélkezésen, a bírókon, az igazságszolgáltatáson rengeteg minden múlik – ezt több konkrét esettel is alátámasztották –, de a szemléletformálás, az önszabályozás is rendkívül fontos lenne, mondták. A beszélgetés zárásaként ezúttal is volt lehetőség kérdezni a meghívott vendégektől.
Köszönjük, hogy velünk tartottak, a májusi alkalom részleteit is hamarosan közzétesszük. Áldozatsegítő programunkról ITT tudnak részletesebben olvasni.
A korábbi alkalmak összefoglalóit itt tudják elolvasni
Az első panelbeszélgetést A bántalmazó kapcsolatok természete címmel tartottuk az Esernyősben február 21-én.
Sorozatunk második részét március 29-én tartottuk az Esernyős Galériában Művészet és erőszak – Az önkifejezés, a gyógyulás és az ábrázolás lehetőségei címmel.
