Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat Áldozatsegítő Programja panelbeszélgetés-sorozatának második részét tartottuk március 29-én este az Esernyős Galériában Művészet és erőszak – Az önkifejezés, a gyógyulás és az ábrázolás lehetőségei címmel.
Az esemény szorosan kapcsolódott a két nappal korábban megnyílt, Az erőszak és én című kiállításhoz, a panelbeszélgetés helyszíne a kiállítás tere volt. Turgonyi Dániel alpolgármester, a program vezetője és az este moderátora köszöntötte a megjelenteket, majd bemutatta a beszélgetés vendégeit: Ferber Eszter művészet-, szocio- és gyászterapeutát, Hajdú D. András dokumentarista fotográfust és Szinetár Dóra színművészt.
Az alpolgármester bevezetőjében arról beszélt, miért nem lehetünk kívülállók, ha ma Magyarországon párkapcsolati erőszakról beszélünk, hogy miért annyira kártékony az áldozathibáztatás, és hogy a hazai közbeszéd, a nagypolitika hogyan járul hozzá ezeknek a rendszerszintű problémáknak a fenntartásához. Röviden szólt arról is, a női egyenjogúság eléréséért hazánkban rendkívül sokat kell még mindannyiunknak dolgozni, majd egy közelmúltbeli esetet is említett, amikor magas állami kitüntetéssel jutalmaztak egy orvost, aki a hazai párkapcsolatierőszak-esetek egyik legismertebb túlélője, programunk egyik tanácsadója és tapasztalati szakértője, Renner Erika ügyében fogalmazott meg rendhagyó „orvosi szakvéleményt”. (Eszerint korábbi partnere, a „lúgos orvosként” ismertté vált egykori kórházi főigazgató támadását követően az áldozat akár le is forrázhatta magát kamillateával.)
Panelbeszélgetés-sorozatunk célja, hogy a párkapcsolati és a családon belüli erőszakot, a hatalmi aszimmetriát, az áldozatok helyzetét és lehetőségeit alkalomról alkalomra más-más szemszögből is megvizsgáljuk, megbeszéljük. Ezúttal a művészet, az ábrázolás és a befogadás sokfélesége volt fókuszban.
Hatás és kudarc
Az első kérdés arra vonatkozott, milyen rétegei, milyen sorompói vannak a szenvedés és a fájdalom ábrázolásának, hogyan hat ránk és hogyan befolyásol a közösségi médiából ránk zúduló vizuális túlterhelés, valamint hogyan fér meg az erőszak a szépséggel, a harmóniával.
Hajdú D. András válaszában arról beszélt, az elmúlt időszakban többször járt Ukrajnában fotósként, ám míg számos, általa is elismert kollégája az események sűrűjében dolgozik, ő inkább „a front mögött van két lépéssel”. A brutalitás közvetlen közelről való megörökítése és közvetítése, a borzalmak egészen közel engedése képileg rendkívül összetett dolog, mondta. Tíz évig dolgozott a napi sajtóban, úgy fogalmazott, pontosan tudja, egy-egy ilyen fotógaléria pörgetésében hányadik képig jutnak el a hírfogyasztók, mielőtt bezárják. Nem sokáig, mondta.
„Ha nem tudom elérni, hogy megnézzék, amiről tudósítok, akkor kudarcot vallottam.” Hiába fotózza le a nyers erőszakot, ha az emberek lezárnak, nem akarják látni. Félnek a traumától, magyarázta. „Nagyon vékony a vonal. Hiszen nem szabad esztétizálni sem. Nem csinálhatunk úgy, mintha a háború fogyasztható lenne.”
Amikor egy képen dolgozik a fotós, valahogy el kell jutnia a befogadóhoz, de a brutalitást nem lehet csak úgy odavágni, mert elfordulnak az emberek, egyszerűen nem bírják nézni, mondta Hajdú D. András. „Rendkívül nehéz ezekben a helyzetekben eltalálni, hol az a határ, ami nem esztétizál, de nem is torzít.”
Szinetár Dóra zsidó felmenőire, a holokauszt alatt elszenvedett borzalmakra utalva mesélte el, hogy kiskorától kezdve számos, a témával kapcsolatos művészeti produkciót látott, de amikor a Zongorista című filmet tekintette meg az édesanyjával, úgy érezte, hogy képtelen végignézni a zsidók bevagonírozását és elhurcolását, haza akart menni. „Úgy éreztem, nem én vagyok ennek a célközönsége. Engem mindenhová elvittek, mindent megnéztem, nekem van közöm ehhez, én tudom, mi ez. Nézzék ezt a holokauszttagadók, nézzék mások, akiknek meg kell érteniük ezt, de ne én.”
A Schindler-filmben szereplő piros kabát kapcsán pedig azt mondta, fontos és hatásos szimbólum, mert „nem az effektív erőszak, hanem a gondolatindító kép, amit magával visz az ember”. A legfontosabb az lenne, magyarázta, ha azt el lehetne érni, hogy ezeket a képeket, ezeket az alkotásokat azok nézzék, „akiknek szükségük van rá”. Az erőszakot meg kell ismerni és meg kell érteni, „nekünk pedig tudni kell beszélni róla, tudni kell, hogyan nyúljunk hozzá, mert csak így leszünk képesek egymásnak segíteni”.
Fogyasztói immunitás, népszerű tartalmak
Turgonyi Dániel ezt követően arról kérdezte a vendégeket, mennyire lettünk közömbösek, immunisak a fájdalomra és a szenvedésre, az online világ milyen reflexeket alakított ki bennünk, érzékenyek tudunk-e maradni, vagy a buborékok biztonságába visszahúzódva szemléljük csak a körülöttünk lévő világot.
Hajdú D. András arról mesélt, sokat foglalkozott a cigányság helyzetével, de ezek a tudósítások, az erről szóló képek nem igazán érdeklik itthon az embereket. A tartalomszolgáltató csatornákat, a híroldalakat a kattintásszámok egészen gyorsan és könnyen a populáris tartalmak felé tudják tolni, magyarázta, hiszen egy idő után a piac kezdi diktálni, milyen témákhoz nyúl eleve egy-egy szerkesztőség. „Sok ilyen anyag nem hozza vissza az árát, nem produkál nagy elérést, és ebből kézenfekvő abba az irányba elmozdulni, hogy ez egy szűrő lesz.” Tehát nagy felelőssége van ebben a tartalomszolgáltatóknak, hogy olyan anyagok is el tudjanak készülni, amelyek a szó hagyományos értemében nem sikeresek, nem népszerűek, mondta.
Hogy mennyire lettek immunisak a fogyasztók, arra példaként említette Hajdú D. András, hogy a nehéz témákról, a terepekről, ahol megfordul, leggyakrabban a barátaival sem beszél. „Nem kérdeznek róla, nem igazán akarják hallani… Lényegében nem tudunk erről beszélgetni.”
Ferber Eszter a befogadói érzékenység-érzéketlenség kapcsán kiemelte, fontos kérdés, amelyet mindig fel kell tennünk magunknak, hogy az ezekkel a tartalmakkal kapcsolatos ellenállást vagy blokkot mi okozza. Egy Vonegut-idézettel illusztrálta a problémát, amelyhez az este folyamán többször is visszanyúltak: „Nem igaz, hogy a jó nem győzedelmeskedhet a gonosz fölött. Csak az angyaloknak is úgy kellene szerveződniük, mint a maffiának.”
Arról mesélt, évekkel ezelőtt hajléktalan emberek művészetterápiás alkotásait hogyan vitték be szakrális terekbe, hogyan dolgoztak aztán ezekkel a művekkel és a befogadókkal. „Kérdés, hogy azok, akiket érzéketlennek gondolunk, vajon nem traumatizált emberek-e maguk is. Mi lehet a látszólagos közönyük mögött. Tudunk-e velük is empatikusak lenni, tudunk-e hozzájuk kapcsolódni, tudunk-e olyan ajánlatot tenni nekik, amely elősegíti, hogy erőfeszítést tegyenek.”
A társadalmi narratívákból való kilépés fontosságáról is beszélt, arról a munkáról, amely ahhoz szükséges, hogy egymást és egymás történeteit el tudjuk kezdeni máshogyan nézni. „A saját történetünket akarjuk megismerni másokéban is.” A megfelelő eszközökkel és módszerekkel eredményesen hozzá lehet járulni, hogy a közös pontokra, az egyezésekre, a hasonlóságokra koncentráljunk a különbségek helyett.
Szinetár Dóra kiemelte, mennyire fontosnak tartja, hogy igyekezzünk az emberi kapcsolatokat – és benne a saját szerepünket – komplexebben, a maguk rétegzettségében látni, mert a legborzalmasabb tragédiák feldolgozását és megértését is csak ez segítheti elő. A verbális bántalmazás pusztító hatásáról, alkalmankénti alulértékeltségéről is beszélt: „A verbális erőszak hatásáról nincs látlelet, nincs fotó. A fizikai válasz sokkal konkrétabb. Az erőszak azonban bonyolultabb ennél” – hangsúlyozta.
Gyászvakság és a gyógyulás útjai
Ferber Eszter kiemelte, mennyire nagy erejű, méltóságteljes pillanatok, hogy „a Néma Tanúk bábui között ülünk. Ezek a nők halottak. De a hiányukkal is itt vannak közöttünk, emlékezünk rájuk, gyászoljuk őket. Ma az egyik legerősebb tabu a gyász. Mondhatni gyászanalfabéta társadalomban élünk, nem ismerjük fel a gyászt, nem értjük, nem tudunk kapcsolódni hozzá. Úgy mondanám, gyászvakságban szenvedünk. Holott univerzális tapasztalat. Mindenkit érint. Egy-egy gyászcsoportba a legkülönfélébb hátterű és világnézetű emberek jönnek el, és ennek kapcsán mindig érdemes azon gondolkodni, mi aktiválja az empátiát, hogyan tudnak ezek az emberek kapcsolódni egymáshoz.”
Ezt követően a művészetterápia és a traumafeldolgozás kapcsolatáról beszélt, arról, mennyire sok csatornával dolgozik (irodalom, zene, mozgás, képzőművészet), és hogyan képes akár egyetlen darab kréta, egyetlen összefüggő krétavonal is „kihúzni egy nehéz emléket, egy fájdalmas gondolatot”.
„A traumák feldolgozásához a verbalitás nem elég. A trauma az egész embert rombolja le, az ember egészét érinti. A terápia, amit tartok, dinamikus. Az egész test mozog, így elkezd emlékezni, és gyógyítani is elkezdi magát.”
Turgonyi Dániel a vendégeket a művészet és a művészeti alkotások hatásáról, hatásmechanizmusáról is kérdezte. Szinetár Dóra hosszan beszélt arról, feladata-e a színháznak, hogy „utat és fényt mutasson, hogy reményt kínáljon”, és akik úgy érzik, igen, azok milyen eszközökkel, hogyan tudják ezt beépíteni a mindennapi gyakorlatba. „Az emberek ingerküszöbének a tetejét elértük, a befogadóképességük már rég a végéhez ért, nem tudnak és nem is akarnak több fájdalmat, szenvedést befogadni. A zenés színház például, ha jól csinálják, képes lehet úgy megszólítani az embereket, hogy észre sem veszik.”
A veszteségek vállalása
Hajdú D. András mesélt arról is, hányszor stigmatizálták a pályája során, miszerint „nyomorpornó” fotós. Sokszor teszi fel magának a kérdést, mitől lesz valami mások számára érdekes, mitől lesz valami nagy hatású. Ennek a megértéséhez egy régebbi fotósorozata vitte közel, mondta, amikor egy olyan postással dolgozott, aki egy jobb környékről egy nagyon rossz hírű, szegregált helyre kérte át magát, majd az ott élőknek elkezdett a legkülönfélébb dolgokban segíteni. „Egy egyszerű, hétköznapi ember beszélt arról, miért jó jónak lenni.” Hasonlóan nagy hatású riportja volt, amikor egy kongói magyar orvosról készített anyagot, aki gyerekek látását adta vissza. „Ezeknek az embereknek mind volt céljuk. Egyik sem volt hagyományos értelemben eget rengető sztori. Egyszerű történetek, és ebben az egyszerűségben tudtak jól működni.”
Ferber Eszter szerint a terápia egyik nagy feladata, hogy az emberek képessé váljanak arra, hogy ne a múltjuk határozza meg őket, hanem birtokolni tudják a saját történetüket. „Hogy képessé váljanak a saját történetüket máshogy elmesélni. Hogy vállalják magukat, a veszteségeiket.” Majd arról beszélt, hogy tanúnak, szemtanúnak lenni – olyannak, aki a szenvedők szenvedéseit látja és megörökíti, aki a szenvedők érzéseit megismeri – „nagy és nehéz feladat, tudomány”.
Szinetár Dóra azt mondta, fel kell vállalnunk annak a felelősségét, hogy mind hatunk egymásra. „A pillangóeffektusról beszélek. Egy rossz gesztus újabb rossz gesztust szül, és folyamatosan adódik tovább, a lánc végén akár egy erőszakos bűncselekménnyel. A saját erőszakos viselkedésünk kontrollálása már maga a hatásgyakorlás. Nem állok bele, nem adom tovább, nem növesztem.”
Ferber Eszter az értelemadás fontosságáról is szólt (elsősorban a gyász kapcsán). A velünk történt erőszakot, a szenvedést és a fájdalmat nemcsak integrálnunk érdemes, mondta, hanem értelmet is kell adnunk neki. „Tudni, hogy a jövőre nézve hogyan használjuk. Hogy hol van a helye és a szerepe az életünkben.”
A beszélgetést követően a résztvevők kérdéseket tehettek fel a meghívott vendégeknek, ahol szolidaritásról, a hazai plakátkampányok hatásmechanizmusáról, a legmélyebbre kódolt félelmek szándékos felébresztésének eredményéről és következményeiről is szó esett.
Köszönjük, hogy velünk tartottak – áprilisi panelbeszélgetésünk részleteivel hamarosan jelentkezünk.
Programunk mottója: a párkapcsolati erőszak nem magánügy.
