Dr. Kiss László, Óbuda-Békásmegyer polgármesterének beszéde, amely Göncz Árpád mellszobránál hangzott el az emlékév alkalmából tartott megemlékezésen, a Göncz Árpád Emlékhely megnyitóünnepségén, 2022. február 9-én.
Az államfő 100. születésnapjára felavatunk egy emlékhelyet. Nem kell ezt megindokolni. Ha mégis megtennénk, bőven elég lenne az is, hogy ő volt a rendszerváltás utáni, a Magyar Köztársaság első köztársasági elnöke, a legnépszerűbb politikus Magyarországon.
Ennél azonban többről van szó.
A Magyar Köztársaságot, ezt a jogi formulákkal, megegyezésekkel, paktumokkal, szerződésekkel, jó-rossz kompromisszumokkal létrehozott formát a megválasztott köztársasági elnök kezdte megtölteni tartalommal – rögtön a megválasztása alkalmából elmondott beszédével.
A morálisan egyenlő polgárok önrendelkező közössége, azaz a köztársaság egy eszmény, amelyet nem érünk el sosem, de közelíthetünk. A megvalósulásának persze makacs akadályai vannak: a kirekesztő, gyűlöletkeltő beszédmód és politika által másodrangúnak kezelt emberek sokasága; a tömeges mélyszegénység; az elnyomottak nagy száma; a mindent átszövő korrupció – ami nem engedi elhinni, hogy rajtunk múlik az életünk; az ennek hatására fellépő apolitikus közöny.
Az egyébként magyar nyelven általa létrehozott Gandalf varázsigéit megidézve, performatív aktusként a köztársasági elnök feladatát és így magának a köztársaság eszméjének elfogadását is a következőként állította irányba:
(Elhangzott: az első köztársasági elnökké választás alkalmából az Országgyűlésben, 1990. augusztus 3-án)
„Ha szolgálni kívánok valakit, azokat szolgálom, akiknek szolgálójuk nincsen: a védteleneket. Akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott jó szó, akik a versenytársadalom versenyképtelenjei. Akiknek nincs eszközük megvédeni önmagukat. S akik épp ezért leginkább szorulnak védelemre.”
Göncz Árpád nem volt varázsló. A most felavatott emlékhelyen a nagyközönség is bepillanthat abba, hol és hogyan formálódott a személyisége.
Hogyan illeszkedett a demokratikus politikai hagyományba: hogyan és kiktől tanulta meg, mit jelent kiállni értékek és közösségek mellett, hogy mit jelent méltó viták után felelős döntéseket hozni. Hadd idézzem őt magát: „Nem félek a vitáktól, nem rejtettem eddig sem és nem rejtem ezután sem soha véka alá a véleményem: mert vitában érik az igazság.”
A népi írók és a radikális parasztpolitikusok alakították kamaszkorában a nézeteit. „A vidéki Magyarország nyomora foglalkoztatta a legerősebben. A radikális agrárreform híveként kapcsolódott a Márciusi Fronthoz. 1944-ben megkapja a jogi diplomáját, majd a katonai behívóját. Megszökik, és részt vesz a fegyveres antifasiszta ellenállásban. A Táncsics zászlóalj kötelékében ment zsidókat, katonaszökevényeket. Próbálták őt lelőni, de csak a lábát találták el. A háború után a kisgazdapárt ifjúsági csoportjának fővárosi vezetője és Kovács Béla személyi titkára. Kovács Bélát 1947-ben elhurcolják a szovjetek, Göncz Árpádot pedig beviszik a hírhedt katonapolitikai osztályra, ahol hónapokon át vallatják és verik.”
Miután szétverték a pártját és őt magát is, segédmunkásként, csőlakatosként, hegesztőként dolgozott, majd a Talajjavító Vállalat munkatársaként járta az országot.
Az életútján végigtekintve jól látni, hogy a megtapasztalt szegénység, a kitaszítottság, a védtelenség mennyire érzékennyé és empatikussá tette. Együttérzése a gyengékkel, a kirekesztettekkel sosem holmi politikai blöff volt, hanem egy bölcs, felelős és hiteles ember példamutatása.
A börtönben lett műfordító, később író, aki pontosan tudta, hogy egyszerre több igazság is létezik, és hogy több nézőpontból többet lát az ember.
Katolikusnak született, katolikus cserkészcsapatokban edződött, és hívőként élte végig az életét. Kereszténységében a belső hit vezérelte – nem kívül hordott focimez volt a vallása, amellyel jelezte volna, kihez tartozik és kihez nem, hanem stabil értékhorgony.
II. János Pál pápa fogadásakor, 1991-ben ezt mondta: „Hiszem és vallom: a keresztény szellem maga a szeretet, ami a szociális gondok enyhítésének, sőt megoldásának forrása is. Mindenekelőtt arra buzdít, hogy a társadalmi igazságot, a halmozottan hátrányos helyzetűek ügyét szakadatlanul a társadalmi érdeklődés és figyelem középpontjában tartsuk. Erőt ád, hogy elhárítsuk magunkból a kirekesztés hajlamát, a betegek és elesettek iránti közönyt. Arra indít, hogy fogjuk egymás kezét és védelmezzük a gyöngét.”
Sokszor nehéz levegőjű, sűrű, mozgalmas évtizedekre esik Göncz Árpád óbudaisága, tele határhelyzetekkel és a történelemkönyvekben vastagon szedett pillanatokkal. Talán nem túlzás azt mondani – de ha az, óbudai polgármesterként nézzék el nekem –, hogy Óbuda a maga sokszínűségével, nemzetiségi, felekezeti, társadalmiosztály-kavalkádjával, történelmi levegőjével szintén fontos alakítója volt Göncz Árpád személyiségének.
Mindenki Árpi bácsija egy szeretetre méltó, mindig mosolygós, jóságos nagyapa benyomását keltette. Ám ez ne tévesszen meg minket. Őt idézem megint: „Szörnyű, hogy a magyar politikai kultúrában a mosolyt sokan hajlamosak a politikai hülyeség jeleként értékelni. […] Sokan hitték rólam, hogy mazsola vagyok a kalácsban, és csak akkor jöttek rá, hogy ez a mazsola kavics, amikor ráharaptak.”
Két fa is gyökeret eresztett a kerületünkben, amelyek Göncz Árpádhoz kötődnek. Egyet ő maga ültetett 1990-ben a Selyemgombolyítóban, egyet pedig az ő tiszteletére ültettek itt, ezen a téren.
Bízzunk benne, hogy méltók lehetünk az örökségéhez.
Éljen a Magyar Köztársaság!
